Zenka szerint a könyvek...

A blog elköltözött erre a címre:

http://zenkaolvas.blogspot.com/

Mindenkit szeretettel várok!

( az itteni bejegyzések megmaradnak, ha bárkinek bármi kérdése van, az új blogon, ill. a zenkaolvas@gmail.com email címen megtaláltok)

jó volt veletek itt, keressetek fel amott is :)

Elena vett egy nagy levegőt, és hátralépett egy lépést, mielőtt az angyalra nézett volna. A látvány úgy érte, mint egy valóságos ökölcsapás. Hogy milyen volt az angyal?
- Gyönyörű...

Igazából ránézek erre a könyvre, és nem érzek mást csak elhatárolódást. Picit fáj nekem. Ó, tudom én, hogy sokan szeretik, de én már most biztos vagyok, hogy ez volt 2012-ben a mélypont. Nem létezik, hogy ennél banálisabb sztorit a kezembe vegyek. Persze nem tagadom, nem értek én az angyalokhoz... Tanácstalan vagyok velük kapcsolatban, a könyv borítója is fura módon egy öblítő reklámot idéz fel bennem, semmi mást. Tanácstalanság a köbön, de ez a könyv nagyon, de nagyon nem jött be nekem.

Arhhh... Hol is kezdjem? Megpróbálom nem szaporítani a szót. Kezdem a fogalmazással: ilyen egyszerű fogalmazást nagyon rég nem láttam. Nem tudom eldönteni, hogy a fordítás rossz, vagy Nalini nem foglalkozik ennyire az alapvető írástechnikai szabályokkal, - mondaton belüli szóismétlések, létige halmozás, magyartalan szórend, logikai bakik - , azon meg már meg sem lepődöm, hogy ő is azok közé az írók közé tartozik, aki stilisztika gyanánt úgy használja a költő elemeket, mintha valamit tizenhatodik századi trubadúr lenne.  Például: " a harag fehér villáma csapott át rajta" félmondat - komolyan mondom, felér egy harakirivel.
Újabban az a vesszőparipám, hogy nem olvasok szívesen olyan mondatokat, amit még a középkorban sem használtak sehol, nemhogy napjainkban. Egyszerűen nem bírom. A harag nem szokott fehér villámként átcsapni az emberen, elárulom. Persze jól hangzik, csak hülyeség. Egy pillanatra elképzelem, amint a munkahelyemen megállok teátrálisan egy ügyfél előtt, és azt mondom: - figyu, most ne szólj hozzám, mert mindjárt a harag fehér villáma fog átcsapni rajtam... Az ügyfél pislog, mindketten várjuk az elektromos kisülést.
Hát kisülés az volt ebben a könyvben, átlagban kettő minden másfél oldalon... Annyi szamárfület hajtottam szegényre, hogy már az a szokatlan, ha nincs behajtva a lap csúcsa. Pedig utálom azért behajtani a lapot, mert valami nem tetszik..

Azt azért szeretném előzetesen leírni, hogy egyszerűen nem bírtam beleélni magam a történetbe, és most amit leírok, lehet cinikus lesz, DE mivel nálam nem volt lehúzva a rózsaszín redőny, - pedig esküszöm, próbáltam lehúzni a rolót- , én csak így tudtam túlélni ezt a könyvet. A rajongók szerintem ne olvassák tovább, talán a lényeg annyi, hogy nálam ez a könyv 3.14/10. Pí...

A történetről röviden:: Elena Deveraux vámpírvadász megbízatást kap Raphael arkangyaltól, hogy keresse meg betépett angyaltársát, mielőtt az legyilkolássza az egész várost. Elena maga sem tudja, miért, de folyton a szex jut az eszébe Raphaelről, aki profán módon a farkával kívánja megjelölni a csajt. ( Nem én találtam ki. ) Aztán később inkább beporozza, mint egy virágot...

Kezdjük ott, hogy ez a könyv nem szól az angyalokról. Ebben a könyvben nincsenek angyalok, csak nagy hatalmú, mitológiai lények, erős szexuális kisugárzással. Olyanok, mint a srác a képen, gyönyörűek, ha költői meg divatos akarok lenni, akkor úgy mondom, olyanok, mint legszebben megmunkált műalkotások hús-vér másai, rebbenő szempillával, meg göndör elképzelhetetlenül fekete tincsekkel, de hagy ne részletezzem már én ezt, úgy is tudjátok.
A tökéletesen szép pasi amúgy nem unalmas? Szerintem az ilyen férfikép hamis és nem hogy túl idealizált, hanem nevetséges is.
Attól még, hogy valakinek a hátára ragasztanak két szárnyat, nem lesz angyal. A regényben szereplő arkangyalok pedig gyakorlatilag olyanok, mint a nagy hatalmú főnökök, arrogáns stílussal, szép testtel. Arról már nem beszélek, hogy az angyalok egyébként nemtelenek, de oké, legyenek szerelmesek, alkalomadtán kanosak, én elfogadom, legyen,  nem leszek semminek elrontója, de mint ahogy a vámpíros ponyvákban is megfosztják a vámpírokat a férfiasságuktól, itt is megfosztják az angyalokat a céltól, a létezésük alapelemétől. Egy angyal nem a földjei miatt aggódik, mint Jockey Ewing, nem a pénzt hajtja, és nem is az orális szexet, (bocsiii), hanem valamilyen egzakt eszmény mellett harcol, még akkor is, ha romantikus regényben szerepel. Szerintem. Nekem minimum ilyen elvárásaim voltak... Ezek az angyalok az első pár oldal után nekem inkább az Olümposz gyönyörű és szeszélyes isteneihez hasonlítanak, de azok legalább egyediek és humorosak, itt meg az írónő folyton csak a szárnyakról papol. Leragadt a tollpihéknél, olyannyira, hogy egy darabig nem tudtam rájönni, Raphael most meztelen, öltönyös,  netán tógában jár? Bevallom az elején a tógára szavaztam.
A kérdésre konkrét válasz nem született, kivéve a regény végét, ahol megtudhatjuk, hogy Raphael, szívem csücske, fekete alsógatyát hord!!!! Végülis a lényeget megtudtuk.
Vannak persze emellett köztudott angyalos dolgok, például az angyalok halhatatlanok, tudnak repülni, meg szépek is, és amikor harcolnak, képzeljétek, a város elektromos rendszerét használják fel, mint ahogy Nalini barátnőm megjegyezte a csata közepén, csak azt nem értem, hogy akkor hogy harcoltak akkor, amikor nem volt elektromos áram? Elkértek egy kőbunkót?
Elena a másik főszereplő csak simán ellenszenves, kiismerhetetlen, mondhatnám, ilyen hisztis nőt még nem láttam. Szerintem Singh nem értette meg ezt a csajt, nem tudta, mit kezdjen vele, egyik pillanatban rezeg, mint a kocsonya, a másik pillanatban meg kitör belőle az erőszakos, kemény csaj, kábé, mint az időjárás úgy váltakozik, és engem nem győzött meg egyik variáció sem. Elenaval kapcsolatban két dolgot éreztem olvasás közben: vagy bosszantóan unalmas volt vagy csak simán bosszantó.
Nála jobban csak Singht utáltam. Nem hiszitek el, de ez a nő, miközben egy mindent tudó külső nézőpontból írta le a történteket, képes volt egyszercsak a saját kis poénjait az elbeszélésbe tuszkolni, ami egyszerűen azt a hatást váltotta ki belőlem, hogy hangosan veszekedni kezdtem vele, miszerint: FOOOGD MÁR BEE! Olyan megjegyzéseket tesz folyton, amit a karakter megjegyezhet, de neki kussban kellene lennie, pl. ilyet mond, hogy "Raphael csinos pofikája" lenyűgözte a csajt, komolyan, ennél a résznél gondoltam, hogy lőjenek le, mert ezt nem bírom. Ki a francot érdekel, hogy Nalini szerint csinos Raphael orcája?

Alapszituáció, Elena kaparászást hall az erkélye mellől, és megáll benne az ütő, mi lehet az, ki akarja megölni, fúúú. Aztán hirtelen leírást kapunk a bugyijáról. Nem szeretném kiemelni még egyszer, ez mennyire fontos. Olyan szokatlanul precíz és pontos fogalmazást kapunk erről, hogy nem bírtam a fejemből kiverni:  zöld, francia szabású, sliccel oldalt, ahol rózsaszín " csini" szalagos masnik vannak. Aha.

Apropó a regény folyamán néha kiesünk a regény stílusból és átlépünk a drámák világába, ilyet sem látni sok helyütt, ugyanis nem egyszer előfordul, hogy a dialógusok közepén olvasható egy instrukció, gondolom a színészeknek, miszerint: csend. Jól van, értem én, és meddig van csend?

A könyv jellemző vonása ezen kívül, hogy minden pasi dögös vagy valószínűtlenül helyes, ráadásul még szexre ingerlő illatuk is van, valamint ha Elena rájuk néz, folyton lobogni kezd a szélben a hajuk. Akár egy Tafft reklámban.

Egy pillanatra abbahagytam a posztolást, mert túl felizgattam magam :D. Szóval most még picit csapongok a jegyzeteim között.

Mint jeleztem vannak benne furcsa képzettársítások, amiknél vagy az a gondom, hogy túl jó a fantáziám, vagy az a gondom, hogy egyszerűen nem bírom elképzelni. Pl:

1. A szavak úgy lövelltek ki a lány szájából, mint a jégcsapok. Csak én vagyok vizuális tipus?

2. Mindig megszopogatod az emberek ujját, hogy bebizonyítsd az igazad? XD
- mindig is tudtam, hogy rosszul kezdem az ismerkedést :D-

3. Hidd el angyalkám, minden női fej utánad fordul, ha te megjelensz valahol. Ácsi: ez így azt jelenti, hogy a női fejek valahová le vannak téve, esetleg feltűzték őket pár karóra, és ezek fordulnak meg Raphel láttán. Mert a nők, nemcsak fejből állnak, és nem a fejek fordulnak a mácsó pasik után, hanem az egész nő. ( Biológia + nyelvtan. )

4. Raphalel megállította Elena mozdulatait azokkal az erős kezeivel... Na most azokkal a gyenge kezeivel mit csinál? Mert ez így azt jelenti, hogy vannak olyanjai is...

5. Alapszituáció: Jön Dimitri -, akinek fő tulajdonsága, hogy szexi az illata, és Elenában megint elszakadt egy ideg, és hirtelen bunkó lesz vele- persze közben fél tőle, micsoda költői ellentmondás, és a srác a következőt produkálja: A pupillája helyén egy vörös tüskés gomb volt, melynek tövisei olyan voltak, mint a pengék. Jól értem, a vámpírok szeme helyén gomb van?

Én már magát a világképet sem értem, angyalok, akik gyakorlatilag oligarchákként működtetik a világot, lemondanak az eszményekről, de nem mondanak le a termelésről, már testi szinten, mert termelnek: egyrészről mérget - eh? - , másrészről ambróziát - eh? -, éés, nem egyértelmű, de vagy angyalport termelnek csak úgy, vagy van egy manufaktúrájuk, amikben a kismanók megrendelésre festékport gyártanak, amivel megjelölhetik a "játékszereiket" -  amúgy utálom a kifejezést-, és ami különféle ízesítésben kapható, van pl. szex ízű is, mert hogy Elenának külön olyat készült.

Raphael  egyébként jó gazda módjára játssza a húzd meg- ereszd meg játékot, olykor beugrik Elena fejébe, aki ezután folyton leordítja, ekkor Raphael kiugrik belőle, szerintem azért mert utálja ezt az ordibálós nőt. Annyira logikus, hogy Elena  tízpercenként telefonál viszont neki, hogy mi újság, miközben transzcendens módon tudnak kommunikálni, de kit érdekel, hogy az elmebeteg angyal ott van a csaj közelében, Raphel nem kockáztatja meg, hogy Elenából megint kitörjön a hisztérika, inkább megvárja, míg telefonon üzen neki. Ez annyira édes...

A sztori amúgy ezentúl is tele van logikai bakikkal. A bekattant angyal gyakorlatilag a bekattant vámpírok vonásait mutatja- ez fura, meg unalmas. Elena, a legjobb vámpírvadász szimat pl. a nyelvén érzi a szagokat, azért bízzák meg, mert ő a legjobb a szakmában, de amikor az Angyaltoronyban- ami gyakorlatilag olyan, mint egy repülőtér :D-, szóval amikor elviszi Raphael egy szexi túrára a vámpír részlegen - aminek semmi célja nincs-, megkérdezi a csaj, hogy hol vannak. Azon a helyen ahol nyüzsögnek a vámpírok, mondja Raphael. Fő angyalvadászunk elfojt egy oh-t, bár lehet, hogy azért, mert Raphael ott liheg a fülében. Aztán az egyik fejezetben Dimitri Elenát elviszi egy taxival, majd a következő bekezdésben Raphel figyeli Elenát, ahogy elhajt a taxival és közben Dmitrivel beszélget. De nincs száma a női butaságnak, pl. Elena egy szupertitkos anyagot ken a korlátjára, - ami sok pénzbe, meg fél karba, meg fél lábba került eh?- szóval iszonyú hasznos innováció mert így megláthatja, ha valaki ott csimpaszkodott. Egyet mondok én erre, rég meg van oldva a dolog: fogkrém. De ha kell is ez a gél, ha valaki belenyúl egy gélbe, akkor úgy is észreveszi, ezért fizet ennyit Elena?

A könyv elolvasása után ott tartok, hogy zavartan pislogok, amikor egy tollat meglátok és ellenőriztem a google-ben , hogy mekkora egy angyal szárnya, de nem volt benne a gyakori kérdésekben...

( Azt mondják a második rész egy különösen kegyetlen bálról szól, oh yeee! :D )

Pedig megfogadtam, hogy nem veszek több könyvet, de mivel időzített bomba voltam a héten- és végre vállaltam is, és nem sunnyogtam el - szóval úgy éreztem, megérdemlem, hogy kapjak egy ilyet:

A dolog pikantériája, hogy így jár az ember, ha a fülszöveget csak felületesen olvassa el és csak arra emlékszik, ez nagyon tetszett Amadeának, mert csak később jön rá, hogy ennek van előzménye is....

Volt egyszer egy király, aki nem volt bölcs és nem volt erős, viszont volt egy birodalma és két karika lába, amikkel nem nagyon tudott mit kezdeni. Egyszer aztán a király bölcs és gonosz tanácsadója, nevén nevezve Flagg, azt tanácsolta, keressen magának egy asszonyt. Mert tudjátok, a királyoknál így szokott lenni, gondoskodni kell az utódokról. Ám volt egy nagy gond: a mi királyunk még sosem szeretett nőt - sehol sem, de főleg nem az ágyban. Viszont csak a velejéig gonosz tanácsadót tudta, még ő maga sem, hogy ennek mi az indoka: egyszerűen a saját neméhez vonzódott.
Na már most, ez biológiailag azzal jár kedves gyerekek, hogy hiába szerette volna a király, de nem tudta rá venni, azt ami a két karika lába között lógott, hogy legyen picit aktívabb...,pedig Flagg keresett neki egy asszonykát, aki kötelességből is a királlyal hált. Egy napon a gonosz Flagg, - aki mindig csuklyában járt - , csinált egy olyan főzetet, amitől a király minden ebbéli problémája elmúlt, viszont tudjátok hogy szokott ez lenni, a kedve még akkor sem jött meg hozzá. Na már most mégis sikerült egy gyermeket nemzenie, és aztán nagy csodák, csodájára, sikerült még egyet is, akkor, amikor megölt egy sárkányt, és a nagy lelkesedés még benne buzgott...
Ekkor már a gonosz tanácsadó nem tűrhette, hogy a királyné helyette befolyásolja a királyság életét - meg Roland királyt- , ezért megölette a bábával, és ez nem tűnt fel, mert ez már csak így szokott lenni.
A két fiút Peternek és Thomasnak hívták. Peter a kisebb fiú, csodaszép volt, és okos meg magas, bátor és erős, az öregebbik meg ugyanolyan otromba buta és karikalábú, mint az apja. Sajnos az egyik jobb volt mint a másik, és ezt tudta a fiú is, és tudta az apja is, aki akaratlanul is kicsit mostohábban bánt az idősebbel, mert gyerekkori magára emlékeztette, leginkább a butaságára, meg az otrombaságára, és egyébként is a srác sem volt valami kedves. Na mármost a gond annyi volt, hogy míg a nép a kedves, helyes uralkodásra termett fiút szerette volna a trónra, Flagg úgy vélte, gyorsabban romba dönti az országot, ha a trónon Thomast látja. Aztán eljött a nap, amikor új királyt kellett választani Delain trónjára...

Nagyon rövid leszek: nem szerettem a könyvet. Nem is értem, kinek íródott. Én, mint felnőtt untam, lassú volt, következetlen és idegesítő, a szereplők sematikusak, majdhogynem unalmasak, az elbeszéléstől rosszul voltam, főleg, amikor kiszólt az író az olvasóhoz, és olyan bölcsességeket mondott, amit már ezerszer hallottam, szóval egyszerűen nem érintett meg az egész, alig vártam, hogy a végéhez érjek.

A könyvet egyébként a gyerekkönyvtári részlegből hoztam, és ugye köztudott, hogy King ezt a lányának írta, mert a lánya nem kedvelte a rémisztő történeteit, és azokhoz képest valóban vissza fogta magát az író, de még mindig volt a sztoriban olyan Kinges vonás, amitől én még mindig rosszul vagyok. Például az élet profán bemutatása, a karakterek lekicsinyítése, az erőszak, a másság nyomasztó bemutatása, az ideálok kifordítása. Na most én nem tudom, mennyiben van ez jó hatással egy gyerekre. Persze ne értsen senki félre, lehet élveztem volna én is ezt a könyvet, ha most olvastam volna a témában először, de hogy én a gyerekem kezébe nem adnám, az tuti biztos.
Mert oké, meseregény, kicsit sötét, de nincs rémisztő dolog benne, mégis ahogy a fenti ismertetőben is megpróbáltam jelezni, olyan gondolatokat fogalmaz meg a kommentárjaiban, ami számomra visszatetszőek és kiábrándítóak.
Kezdjük azzal, hogy gyerekkoromban engem nem érdekelt, hogy a királyoknak milyen impotencia zavaruk van, és arra sem lettem volna kíváncsi, hogy a heves szexben mennyire fáj egy nőnek. Aztán nem tetszett az, ahogy a könyv azt sugallja, hogy mennyire természetes dolog, hogy szülés után egy késsel a bábák sebet ejtenek a nőn, aki elvérzik, mert hogy ez már csak így szokott lenni. Ez irtózatos! Nagyon-nagyon nem tetszett, ahogy azt sugallja,hogy vannak értéktelenebb emberek, hogy jónak születni kell, nem tetszett, ahogy végigolvastam, hogy agyonrúgott és megkövezett egy kutyát Thomas, mert rossz kedve volt. Erre mint felnőtt azt mondom, oké, hülye volt, de egy gyerek, az másképp reagál, én biztos, letettem volna a könyvet rögtön ezután a fejezet után, és nagyon féltettem volna minden egyes kutyát a világon. Nem tetszett, hogy a nagy tündi-bündi mondanivalót szinte szájbarágósan adta tovább, nem tetszett, ahogy lerombolta a szülői és gyermeki ideálokat: tudniillik a királyi ideállok mögött taknyot zabáló és kandallóba pisáló alakok vannak, hát ezt az embert csodáltam én! , gondolta Thomas, én meg azt gondoltam, hogy lehet, ezen át kell esni, de hogy a gyerek ne így essen már át, az biztos. Emellett irreális volt a megoldás is, bár lehet a realitás egy meseregényben mellékes, és tudom, hogy van egy generáció, amelyik sokat olvasta ezt hajdanán, és nagyon szerették a könyvet... Nem tudom, egyszerűen nem az én lelkivilágom ez a regény, és nem annyira ötletes, nincs olyan erőteljes hangulata, hogy érdekesnek, értékesnek vagy netán jónak tartsam. Ennyi.

Stephen King: A sárkány szeme
Európa Könyvkiadó, 2006

Tudom, népszerű könyv, úgyhogy nem lesz nagy gond, ha én erre 3/10 pontot adok.

ITT

Annak, aki kíváncsi rám...

Délben hazajöttem ebédelni, és láttam, hogy érkezett két csomag! :), de nem nyitottam ki őket, hiszen megártott volna nekik a munka szelleme. Oké, ez nagyon durva kifejezés, de akkor sem szeretem keverni a munkát a szórakozással :D. Na szóval azért megtapogattam őket, és tudtam, hogy az egyikben egy könyv van és egy DVD, a másikban meg két könyv, és mikor már teljesen kibuktam, hogy milyen lassan pereg az idő, felhívott a ciklámen hajú futár inas - akivel egyébként nem vagyunk valami jó viszonyban - ezért hívom így őt, hogy : ciklámen hajú futár inas ( pedig egyébként lilahagyma színű haja van, de ez csak Sherlocknak lenne lényeges, nem nekünk), szóval akkor örültem, mert tudtam, hogy megérkezik a csomagom is, és már itt is van az asztalon, de nem tudom hová tegyem, mert már a szekrény tetején és az ágyamban sincs több hely :D, de tök szép az összes könyv, megsimiztem mindet, a Highgate - nek olyan szép fejezetcímei vannak, és a Garabonc borítója is csodaszép, és a Rémtörténetes könyv is olyan nehéz- megbeszéltük tesómmal, azzal fogjuk ijesztgetni a gyerekeket, hogy felolvasunk belőle - , és most folyton vigyorgok és lehet szabadnapot is kiveszek, hogy olvassak, - egyébként meg az összes könyv 3 kg 70 dkg-ot nyom, hosszúságra pedig, ha nagyon pipiskednek egymás hátán nagyobbak, mint odakint a hó...

Illusztráció

( kattra megnő, majdnem mind fordítva van, igen, az egy medve a sarokban)

És arról még nem is beszéltem, hogy most néztem meg az első részt vacsorázás közben, és totál bele estem ebbe a Sherlockba - már a filmbe- , teljesen megmozgatja az agyamat, vicces és már most tudom, hogy többször is meg fogom nézni, mert sokkal jobb, mint a mozifilm és tényleg csak ajánlani tudom mindenkinek.
( Benedict arh! ( hogy kell szívecske jelet beszúrni? ), és annyira jó szövegek vannak benne, és olyan jó, és... és...  szolid fan sikoly)

Illusztráció

( kattra megnő, úgy nagyobb Benedict is... :D)

Gyerekek, ma King posztot akartam nektek gyártani, de ma csak erre vagyok képes... :)

A Hamlet poszt tervezgetése során találtam őket, és nekem nagyon tetszenek, modernek, de illenek a történethez is - a filmesek, azok filmesek... Jó lenen angolul is olvasni őket.

( a logókat nincs energiám kiszedni, bocsánat)

Lenni vagy nem lenni, ez itt a kérdés, pufogtathatnám a szokásos frázisokat, amitől egyébként egy icipicit rosszul vagyok, merthogy a Hamlet nemcsak erről szól. De ha csak ráklikkelek a dán királyfi nevére, millió koponyát taperoló férfit találok, egyiket korabeli öltözetben, másikat űrruhában, van aki hajléktalan, van aki punk, van aki öltönyt hord, van aki semmit sem, de a koponya, na az mindig ott van. Mondhatnánk a koponya Hamlet védjegye. Az, hogy Hamlet  milyen, már változó.

Amikor a könyvtárban megpillantottam  a manga Hamletet, - a címlapon természetesen a koponyával - tudtam,hogy nekem ezt olvasnom kell. Tudjátok, összeszoruló gyomor, meg reflexszerű oldalra pillantás, aztán a könyv szorongatása merev ujjpercekkel. Azt hittem veszélyben van, de a Hamletre nem volt kíváncsi senki sem rajtam kívül.
Én régen nagyon szerettem a drámákat. Szeretem, ahogy gondolkodásra késztetnek, ahogy kiélezik a konfliktusokat, ahogy bemutatják mennyire és mennyiféle módon lehetünk esendőek. Szerettem belebújni a szereplők fejébe, tudni és megérezni picit, mennyire is bonyolult az élet. Ugyanakkor valahogy perverz örömemet lelem abban, ha egy régi klasszikust megújítanak. Szeretem a régi történeteket új köntösben látni, holott nagyon sokszor ezek a modern feldolgozások sem az újat, sem a régit nem adják át, átfestik és hamis köpenyt húznak pont arra, ami lényeges. Az egyik legfontosabb kérdése számomra a feldolgozásoknak, hogy hogyan fordítják le az alaptörténet üzenetét. Shakespeare konfliktusai vajon élnek-e most is? Megragadják-e a mai kor emberét, át tudják-e adni azt az érzést és mondandót, mint régen? Vajon mi kell ahhoz, hogy a mai fiatalok is megszeressék, megértsék, elgondolkozzanak ezeken a történeteken?

Emma Vieceli  mangái gyakorlatilag azzal a céllal készültek, hogy közelebb hozzák az ifjúságot a klasszikus drámák történetéhez. A Hamlet szerintem nem egy egyszerű dráma. Túlságosan vad dolgok történnek benne, amik elvonják a figyelmünket. Mert kaszaboljanak le és mérgezzenek meg Shakespeare módra mindenkit, mégsem ez lesz a lényeg. A Hamlet afféle pszichodráma. Bűnüldözős gyilkolós pszicho-thriller, ha csak ezt nézzük. Elég furán lett megoldva, mert szerintem ha kívülről fújjuk, akkor is lehetnek homályos pontok, amiket csak később fedezünk fel, és az az egészben a legklasszabb, hogy egyértelmű, ez a kis tusé itt és ez az elszólás ott, nemcsak azért lett odaírva, mert jól hangzik, hanem fontos jelentése is van, vagy éppen abban a szituációban teljesen másképp hangzik, mint hétköznapi értelemben, és ezt észrevenni nem mindig egyszerű. Nem egy egyértelmű dráma, nem is szeretem, amikor minden szavát megpróbálják kimagyarázni. Szóval túl melós, túl bonyolult, főleg, hogy manapság az egyszerűt szeretik.

Vieceli Hamletje gyakorlatilag követi a dráma szerkezetét. Olyan képes- rövidített olvasmányos stílusban. Hamlet - a fent látható fiú- egész szimpatikus, leszámítva a metroszexuális jellegű kinézetét, de Ophelia mellett egészen visszafogott, mert szegény lány bizony picit ribancosra sikeredett. Én szeretem a mangákat, csak azt nem bírom bennük, hogy folyton ugyanazokkal az alapvető vonásokkal operálnak, például le merném fogadni, hogy egy másik mangában láttam már gitározni Hamletet Tokióban, és eltartott egy ideig, amíg túl jutottam ezen. Arra gondoltam, biztos álruhás küldetésen volt...

A sztori tehát ugyanaz, csak átrepítették az egészet 2107-be, amikor a globális felmelegedés tönkretette a Földet, és Hamlet a cybervilág királyfija. A cybervilág mibenléte viszont megreked egy "klikkben" - klikk= bekapcsolják a holo-víziót, ami az órájukból bukkan elő, - meg egy " pukkban" - amikor kihúznak egy dugót a nyakukból, ami nyilván összefüggésben van a holo-vízióval- , meg pár fülesben, holo-képernyőben, és ennyi az egész. Nincs kidolgozva a világ, nincsenek a mangában olyan kis apró finomságok, amik miatt tényleg elhinném, hogy ez a cybervilág. A cybervilágban miért kardoznak? Miért nem volt Hamletnek olyan kardja, mint a jedi lovagoknak? Miért ugyanúgy néz ki 2107-ben a palota, mint Shakespeare idejében? Na mindegy...

Mivel már rég olvastam a klasszikust is, kísérleteztem egyet.
Előkotortam a padláson a régi Hamletem - nem hiszem el, de tényleg ott volt- , és úgy olvastam a két füzetet, hogy először a klasszikus színt olvastam el, azután a mangát. Az a meglepő dolog történt, hogy mindkettőt szerettem. A manga egészen leegyszerűsít dolgokat, és határozottan nem tetszik, hogy pont a közismert, sokat idézett monológokat fordítja le másképp, pl.: " gyarlóság, asszony a neved" helyett " a jellemhiba másik neve nő", és mégis teljesen jelentéktelen sorokat szó szerint átvesz. Aztán voltak pillanatok, amikor magával ragadott a manga képvilága. Tetszik, amikor ráközelítenek egy arcra, amikor éreztetik, hogy a szereplő mit gondol, miközben teljesen mást mutat. Ugyanakkor mintha csak korlátozott lehetőség lenne az érzelmek kifejezésére, a mimika, a hangulatok ismételték egymást, annak ellenére, hogy a történet szerint pont hogy másabb, mélyebb lesz a konfliktus.

Maga a dráma persze még mindig nagy kedvencem. Ahogy újra és újra elolvasom, mindig valami mást ad át nekem, hol a kiúttalanságot, hol a sorsot, hol a rossz döntéseket boncolgattam olvasás közben, s talán pont a manga miatt, de a mostani olvasáskor kicsit elrugaszkodtam a nagy gyötrődéstől és végső tragédiától, s ledobva az irodalom könyvekből belém táplált alaptéziseket, most először olvastam úgy a Hamletet, hogy nem az érdekelt, milyenné válik, s milyen konfliktusokat él át, hanem arra koncentráltam, hogy milyen is valójában. S az a vicc, hogy tényleg sok mindent megtudhat az ember róla, nem csak a lenni vagy nem lenni-t...

Hogy melyik verzió győzött? Számomra teljesen kiegészítették egymást, olyannyira, hogy ha nem az általam nagyon utált Rómeó és Júlia lenne a másik manga könyv a klasszikus drámákból, biztos elolvasnám azt is. De azt kell hogy mondjam, egy ilyen képregény nem elég ahhoz, hogy valakit közelebb hozzon Shakespeare világához. Ahhoz egy jó tanár kell, vagy egy barát, olvasótárs, akivel meg lehet beszélni a nagy kérdéseket. Szerette-e Hamlet Opheliát, megérdemelte -e a halált Guildenstern és Rosencrantz, életszerű volt-e Hamlet reakcója, valóban szellem volt-e a szellem? Szóval jó kis témák ezek.
Egyszer azt hallottam a rádióban, hogy az emberek többsége nem tudja pár mondatban összefoglalni a klasszikusok lényegét. Tudják miről van szó, ismerik a történetet, de mégsem áll teljesen össze a kép. Az, hogy elolvasunk egy drámát vagy könyvet, számomra csak az első lépés. Aztán tovább kell gondolni a történetet, meg kell találni a válaszokat, vagy pont a kérdést. Enélkül valóban maszlaggá válik minden. A Hamlet kérdése számomra az, hogy vajon ellenünk fordulhat-e a világ, vagy mi magunk hozzuk ilyen helyzetbe magunkat. Lett volna más lehetősége a srácnak? És ha igen, mit kellett volna tennie? S persze nem mellékes, ahogy Shakespeare csűri- csavarja a szavakat. Briliáns. Nem mindig, de néha tagadhatatlanul az...

William Shakespeare: Hamlet 10/10
Emma Vieceli: Hamlet Manga 6/10
/ Agave /

Gondolataim olvasás közben: eddig észre sem vettem, mennyi humor van benne.
Hamlet pedig amellett, hogy passzív töprengő alkat, néhol egészen vicces és vagány. Amúgy tudtátok, hogy mindig is szeretett órákon át az előcsarnokban sétálni és közben olvasni? ;)

Mélypont: a vége - számomra hatásvadász. ( persze, ha a Globe színházban láttam volna, teljesen odáig lettem volna érte)

Egyéb óhaj-sóhaj: vajon létezik olyan kifejezés, hogy holo-vízió?

Plusz: megtanultam újra a nagy lenni vagy nem lenni monológot, ha már megint elolvastam...

Tehát az imént nyomtam meg a rendelés véglegesítése gombot:

Őket molyos tranzakciók keretében fogom megszerezni:

( utóbbiról nem tudom, mennyiben kell nekem, azon még gondolkodom)

Plusz: a 1) klasszikus és 2) komolyabb könyveket valamint a 3)  fura könyveket a könyvtárból fogom kivenni, tehát ehhez számítsuk fel még a könyvtári éves díjat járulékos költségként.

Collins harmadik kötete is meglesz - még pontosítom, hogy hogyan, és még vágyok 2-3 könyvre nagyon, de azokat lehet, kölcsönkapom majd, meg talán még engedélyezek magamnak egy-egy rendelést, szigorúan a hó végén, amikor tudom, maradt-e pénzem rá... :)

Mindezek után pedig könyvstop lesz, ami havi 1 max 2 könyv - iszonyatosan nagy sorozatfüggőség esetén kizárólag nagyon-nagyon-nagyon nagy akció miatt lehetséges a 3 könyv, csakis végszükség esetén.

UI: remélhetőleg még a nagy hó előtt megérkeznek, és hétvégén már olvashatom is őket. És végre gondolhatok most már másra is :D.

UI2: le fogok szokni a szmájli jelekről...

Egy ideje kiábrándultam a csokiból. Leginkább azért, mert édes, és ha sokat eszek belőle rosszul leszek. Aztán meg ha sokat veszek belőle, furán pislognak rám az emberek. Na, ennek is rossz kedve van! Nyilvánvaló.
Csokiból nagyon sokfélét lehet kapni, de a lényeg, hogyha csokit eszek, bármelyiket válasszam, mindig én maradok a csokit evő lány. ((Akinek rossz kedve van. ))
A csoki kompenzál, tudom. De van valami, ami még ennél is hatékonyabb abban, hogy egyensúlyba libbentse az én kis lelki világomat. Ez a valami pedig a  b i r t o k l á s . Tudom gonoszul hangzik, de Nima mondta, hogy írjam le, és igaza van, mert úgy hírlik,  a fejlődésben ez az első lépés, hogy bevalljuk, gond van.  Szóval: én is gyarló vagyok. Míg mások pénzt, meg nőket, meg gyors autókat, szépítőszereket, ruhákat meg hasonlókat szeret birtokolni, én könyvekkel veszem körbe magamat. Egyszerűen olyan jó, ha itt vannak körülöttem. Nem olvasom el rögtön őket, de tudom, hogy bármikor olvashatom. Az enyémek. A drágaságaim. A védelmem alatt állnak. És ez ugyanúgy fordítva is igaz, határozottan úgy érzem, ők is megvédenek. Egyszerűen vonz a beléjük töltött határtalanság, a lehetőség, hogy egyik nap ebbe a világba, a másik nap abba bújhassak. Hiába van rossz kedvem, bármi lehetek, ha kinyitok egy könyvet, és ennek a bárminek a lehetősége hajt jelenleg a boltokba engem. Nem mindig. Most. Mert egészen elfáradtam. Nem hiszitek el, de szeptember óta nem vettem semmiféle könyvet, kivéve a karácsonyi ajándékaimat, szóval egészen példás volt a magaviseletem, de most... Hát most egészen másképp van.

... a minap annyira nyomorultul éreztem magam, hogy nagyon, és akkor azt éreztem, hogy van itt valami bennem, ami lehúz egy saját magam által generált seszínű világba, és tudtam, hogy ez nem jó...  és hirtelenjében azt éreztem, hogy nekem könyvesboltba kell mennem, de sajnos nincs harminc kilométeres körzetben egy árva könyvesbolt sem- tavaly hármat is bezártak- , és akkor bementem a T betűs hipermarketbe, és úgy voltam vele, hogy bármit megveszek, mert kell, de azonnal...
....aztán rájöttem, hogy még sem veszek meg bármit, főleg nem azonnal... ez egyébként örvendetes, mert azt jelzi, még mindig van egy kis önkontrollom, ami jó, nagyon jó... viszont hirtelen elkezdtek peregni a szemem előtt azok a könyvek, amiket már régóta szeretnék, csak épp sajnáltam rájuk a pénzt, meg úgy voltam velük, hogy majd egyszer, majd később, és rá kellett jönnöm, egy kis fejben számolás után, hogy a heti túlélőkészletemből - ami természetesen csoki és nasi és más egyéb nyalánkságok-, vehetnék egy csomó hasznosabb dolgot... namármost otthon nem értik, hogy a könyv miért is hasznosabb egy tál keksznél, mert az egyiket megeszed, a másikat elolvasod, és hiába marad a könyv meg, utána hozzá sem nyúlsz, mint mondják..., de én tudom, hogy ha csak végigzongorázom, most kapásból mit is olvashatnék, ha odáig jutnék, hogy el tudjak köteleződni egy történet mellett, akkor itt belül elkezd bizseregni egy érzés, amitől már picit boldogabb vagyok... ez van...

Szóval így kezdődött, hogy egész héten nem csináltam mást, mint online könyvesboltokat nézegettem, árakat hasonlítgattam, antikváriumok felhozatalát bámultam éjfélig, - miközben olvashattam volna, de nem olvastam-, és sikerült bejelölnöm minden online könyvesboltban hét könyvet, aztán meg kettőt, és megnéztem az ismerőseim eladó könyveit és tőlük is vásárolgattam, és azt álmodtam, hogy könyvesboltban járok, ahol nem ismerek semmilyen könyvet, de mind kell, na és ott tartok, hogy valószínű hiába veszem meg a kinézett áldozataimat, ott fognak csücsülni a polcon, - vagyis ott már nem, mert nem férnek rá-, de akkor is meg fogom venni őket, mert akarom, és az enyémek lesznek, az enyééémeeekkkk lesznek és kész. Akarom őket. A k a r o m .

ismerős az érzés? mondd, hogy az,mert ha nem további terápiára lesz szükségem, és nincs más fórumom rá, mint a blog... hallod?? ... remélem van ott valaki odaát a monitoron túl...

Szóval nagy valószínűséggel most veszek... egy-kettő-három-négy-öt-hat-hét-nyolc könyvet. Persze az egész hónapra számítva. ( áthúzott szavak két nappal később cenzúrázva, mert be kellett fizetnem az internet csekkjét :D )  Szóval gyerekek, most ott tartok, hogy megint rá kell vetnem magam az összes könyvet áruló honlapra, hogy rájöjjek milyen könyveket vásárolhatok meg, de hát kell a rémtörténetes, kell az éhezők viadala trilógia, kell a bukott angyalok városa, meg a fene egye meg, olyan jó ez a Chance könyv, kellenek a folytatásai is, és akkor már kapok hozzá két ingyen könyvet is a Kellytől, el kell döntenem, miket kérek, és be kellene váltanom egy libris kuponom is, és amúgy is, hogy van az, hogy csak szórakoztató - főképp ifjúsági könyveket veszek? - mi lesz velem, ha véletlenül komolyabbra vágyom? ... amúgy is most jut az eszembe, hogy...  meg egyáltalán ennyi pénzt azért még sem költhetek, vagy igen?... nem, nem hiszem, bár ha belegondolok, talán... ja és most jut az eszembe, hogy beiratkozási díjat is fizetni kell a könyvtárban.... na most már tényleg nem tudom, hogy mi lesz ...

UI: a poszt karcnak indult, csak ott ugye nem tudtam volna kifejteni rendesen

Immár mélyen együtt érzek a lányregények hőseivel, pedig tőlük aztán folyton behánytam. Mert én pontosan ugyanolyan nyálas, tökkelütött idióta vagyok, mint ők.

Előre szólok, véleményem szerint túlértékelik a könyvet. A molyon 96%-os a tetszési mutató, és egy kezemen meg tudom számolni, hányan adtak rá négy pontot, vagy az alattit. Tőlem négy pontocskát kapott.

Pedig jó volt olvasni Elkeles sablon párjának sablon sztoriját. Annyira de annyira unalmasan is meg lehetett volna írni a történetet, mégsem ásítoztam, sőt: sokat nevettem, és rendesen izgultam ezért a kettőért itt ni a borítón.

Alex Fuentes és Brittany Ellis egy gimibe járnak, ahol a tantestület egyik meghatározó elve, hogy áthidalja a diákok közötti társadalmi ellentéteket. Namármost, ez egészen nehéz dolog, tekintve, hogy egy azon suliba járnak a szuper gazdag, fehér északiak, és a szegény mexicanók is. Nyilvánvalóan sok különbség van a két szereplőnk között is. Alex élete nem egyszerű, hisz egy droggal kereskedő bűnbanda tagja, családja sosincs teljes biztonságban, mindennapos az életében lövöldözés, vagy egy kis csetepaté. Brittany pedig, úgy szólván tökéletes. Ő a legszebb lány a gimiben, ő a pompom csapat vezérszurkolója, van egy csini focista fiúja is, és alapvetően az a lány, akit mindenki utál, de mindenki szeretne a helyében lenni. Alex úgy ismeri Brittanyt, mint buena tortat- avagy jó csajt, Brittany meg egyenesen retteg a sittesnek vélt Alextől.
Kémia órán mégis - a sorsnak és az ABC-nek hála- együtt kell tanulniuk, ami közben persze kiderül, mi a látszat és a valóság, és hatalmas nagy szerelem kerekedik. A kérdés már csak az, hogy valóban áthidalhatóak-e a köztük lévő különbségek...

A könyv 3/4 -e amúgy öt csillagos. Brittany és Alex szemszöge folyton váltakozik, ami izgalmassá teszi az elbeszélés módját, ugyanakkor a fejeztek annyira rövidek, gondolom a célcsoport igényeit figyelembe véve, hogy gyorsan haladhat az ember vele, mert amint véget ér egy Brittany fejezet, és meglátjuk a sötétített betűkkel szedett " Alex"-ot, rögtön rácuppanunk.
Brittany afféle lassú víz partot mos módján kedveltette meg magát velem, Alex viszont már az első fejezet során a kedvencemmé vált. Megmondom őszintén, először nagyon zavart a sok átemelt spanyol szó. Arra gondoltam, hogy nem normális dolog, hogy itt olvasok egy magyar szöveget, és ahelyett, hogy olvasnék, szótározok. Aztán elkezdtem játszani, és megpróbáltam kitalálgatni, milyen szót is olvasok, és elég sokszor bejött a tipp, aminek nagyon örültem = nem kellett volna abbahagynom két hónap után a spanyol kurzust.
A Brittany-féle fejezetek kissé zavartak engem. Brittany eléggé idealizált szereplő számomra, a fejezetek során lassan kiderül, hogy nem felel meg a szép szőke nő sztereotípiának, és hiába mondja, hogy a tökéletesség csak álca, pont hogy az válik egyértelművé, hogy nincs is nagyon rossz tulajdonsága: szép, okos, bátor, önfeláldozó - és én nem szeretem annyira az ilyen hibátlan szereplőket.
De a történet mégis megvett magának, és nagyon élveztem. Különösen tetszett, ahogy csak lassan találtak egymásra a szereplők, és hogy mindezt úgy írta le Elkeles, hogy cseppet sem volt nyálas, pont olyan romantikát nyújtott, amit én szeretek. A másik jó pontot pedig arra adom, hogy mindamellett, hogy Brittany és Alex szépen egymásba gabalyodtak, a világ nem szűnt meg létezni mögöttük, a történet bonyolódni kezdett a másik két szálon is, nem burkolóztunk bele a rózsaszín ködbe, ahogy az a tini regényekben már olyan sokszor olvashattuk.

Aztán kipukkadt a lufi, jött a mélyrepülés. A könyv utolsó harmada nem hozta az elején kapott színvonalat. A történet kliséssé vált, a szereplők picit megrekedtek, kaptunk egy kis B kategóriás gengszterfilm snittet, az utolsó fejezet pedig nálam - már most tudom- elviszi az év legrosszabb epilógusa díját. Bocsánat, de így van. Ez a könyv annyira spontán és laza volt, annyira tetszett, hogy nem kerültem költői szóvirágok közé, és mégis működött a tíz csillagos kémia romantika, de tessék, így is ellehet rontani. Volt idő, amikor utáltam, hogy olyan gyorsan haladok vele, de sikerült úgy befejezni, hogy már csak bosszantott, és ahelyett hogy méláztam volna még a történeten egy kicsit, gyorsan becsuktam a könyvet.

Simone Elkeles: Perfect Chemistry- Tökéletes kémia
Könyvmolyképző Kiadó 2011

/411 spanyol szavaktól vibráló oldal romantikus gyors olvasóknak/

Értékelésem: 7/10

A könyv egyébként 14 éves kortól ajánlott, és a korhatár szerintem egészen indokolt, hiszen kapunk azért tini erotikát is bőven. Alextől pedig simán eltanulhatjuk, hogyan kell átkozódni mexicano módra.

Az Alkimisták titkokkal kereskednek, és a göröngyös múltam ellenére én még mindig eléggé Alkimista vagyok ahhoz, hogy utáljam, ha nem kapok válaszokat. Szerencsére ahhoz is eléggé Alkimista vagyok, hogy magam vadásszam le őket ebben az esetben...

Mint tudjátok, akaratom ellen váltam nagy Vámpírakadémia rajongóvá, és máig nem bírom szavakba foglalni, hogy mit szeretek én annyira Meadben, de a csaj valamit nagyon tud...

Példának okán, ki tudta választani a VA sorozatból a kedvenc szereplőimet, és úgy gyúrt egy új spin off sorozatot, hogy olvasás közben folyton csak arra gondoltam: ez igen. Köszönöm Mead kisasszony, - vagyis nem nagyon tudom a hölgy családi állapotát, de akkor is- nagyon hálás vagyok ezért a könyvért. Ezt akartam én olvasni már régóta.

Sidney Sage-t, az alkimistát,  a Vámpírakadémia negyedik részében ismerhettük meg, és  már akkor éreztem, hogy nem maradhat mellékszereplő. Annyira érdekesnek tűnt a karaktere, a világhoz, emberekhez meg vámpírokhoz való viszonya, meg maga a foglalkozása is, hogy már képzeletben ki is színeztem az új sztorit, és amikor megtudtam, hogy valóban lesz olyan, nagyon izgatott voltam. Sidney nem nyafka, nem különösebben szép, nem mondanak rá olyan jelzőt, hogy úgy megy, mint egy támadásra készülő vadmacska - bocsi, de az ilyenektől hányingert kapok- , vannak berögződései, aggályai, félelmei és én ezt nagyon díjazom benne. Ugyanakkor Sidney okos, rafinált és öröm olvasni, ahogy megpróbál érvényesülni, szeretem benne, hogy nem egy divatos karakter. Mead szerencsére nem játssza meg az unott " én csak egy átlagos kis csaj vagyok" sémát, és végre olyan emberhez rántotta a történet cselekményét, akitől nem leszek húsz oldalanként rosszul. Bocsi Rose és Lissa rajongók, a sorozat végére én már tényleg kedveltem őket, de nem tudtam sehogy sem megszeretni a párost. Namármost Sidney Sage-nek is megvannak a hibái, nem lengi be a titokzatosság és egzotikusság örvénye, de a karakter pont ezért jó - meg azért is, mert tesz ebben a könyvben is olyat, amitől meglepődhetünk, és elkezdhetünk kombinálni olyan dolgokon, hogy mit fog még tenni. :)

- Ezt az egy bekezdést csak az olvassa el, aki már kiolvasta az egész Vámpírakadémia sorozatot-

A történet egyébként elköltözik a Szent Vlagyimir Akadémiáról és a mora udvarból, egyenesen a napfényes Palm Springsbe utaznak szereplőink, azzal a céllal, hogy elbujtassák a politikai merényletek elől menekülő - és a Lissa uralkodásához mindenképp szükséges- királyi sarjat, Jillt. Mivel Jillnek korának megfelelően suliba kell járnia, Sidneyt is beíratják az Amberwood középiskolába, mint végzős diákot. Ámde hiába utazott a csapattal Eddie, a dampyr testőr és hiába csatlakozott a társasághoz minden idők legsármosabb mora aranyifja Adrian, a dolgok nem mennek olyan egyszerűen. Sidneyt folyton sakkban tartja az alkimisták helyi képviselője, az apja még a távolból is terrorizálja, rá kell jönnie, miért is olyan különlegesek a diákok tetoválásai, és a háttérben gyarapodni kezdenek a különös vámpírgyilkosságok.

---

Ez nem egy pörgős, gyors cselekményű kalandregény, viszont egy nagyon erős bevezető, én sokkal jobb sorozatra számítok, mint amilyen az előző volt. Hogy miért? Vegyük először is azt, hogy itt akkora ellentétek vannak a szereplők között, amiket nem lesz könnyű áthidalni. Sidney alkimista, neveltetése és ösztönei szerint is irtózik a vámpíroktól, mégis vámpírokat kell védenie, vámpírokkal kell együtt élnie, barátkoznia. ( Ráadásul ki tudja, milyen ellentétek vannak még a képességei és az előítéletei -netalán érzelmei- között. )
Aztán ott van Adrian, aki ugye még mindig nagyon-nagyon szerelmes, de mindezek mellett még most sem nagyon tudja, kicsoda is valójában, és nyilván nagyobb dolgokra hivatott, mint amit gondol magáról. Eddie-nél előre látható a tiltott szerelem vonal, Jill meg... hát nyilván egyszer majd nagyon szép és magabiztos lesz.Őszintén szólva számomra Jill jelenleg töltelékszereplő. No de mindezek mellett még ott vannak a titokzatos és szigorú tekintélyelvű szabályok szerint élő alkimisták, a mora politikai harcok, és a szokásos kis háttérszereplők, a vérszomjas strigák is. :)

Volt pár dolog, amin meglepődtem olvasás közben, és annyira meglepődtem azon, hogy meglepődök, hogy rögtön elkezdtem a dologról emailezni. Aztán voltak dolgok, amiket már jó előre sejtettem. Az van Meaddel, hogy pont akkor talál ki egy csavart, amikor nem is számítanál rá, viszont a történések kulcsát, megoldásait, - jelen esetben, hogy ki vagy kicsodák a hunyók- , ha jól figyelünk ki lehet következtetni. De mégiscsak úgy ír, hogy teljesen a könyvbe húzza az embert, és még az is érdekessé válik, hogy kávét vesznek a szereplők, vagy hogy óra előtt miről csevegnek a diákok. Talán pont az a jó Meadben, hogy úgy ír az általa felépített világról, mintha csak a miénk lenne, teljesen erőlködés nélkül, hétköznapian.

Ugyanakkor szeretem, ahogy a könyveiben gyötrődnek a szereplők. :) Tudom, nem kedves dolog, de ez van. Aztán meg: Adrianon nagyon sokat lehet nevetni, régen nem is nagyon értettem, mit szeretnek annyira benne, de most már ő is beletartozik a vicces szereplők best off szelekciójába. Sőt. Ki tudja, mi lesz itt még...

Az van, hogy nagyon várom a következő részt. Szinte átkozom magam, hogy mi a fenének olvastam ezt el, olyan rövidnek tűnt ez a könyv. A végét persze nem különösebben kedveltem, nem is értem, miért mondják rá, hogy függő vég... Ez egy rendesen befejezett könyv, amiben előrevetítik, mi is lesz a következőkben, és hogy őszinte legyek,nem örülök a látottaknak. Amikor megláttam a srác nevét, csak arra tudtam gondolni: ez most minek jött ide? És hogy: ugye nem fogja az egész bagázst vissza csődíteni? Nem akarok egy VA reload-ot, én ezt a sorit akarom.

Richelle Mead: Vérvonalak #1
Agave 2011

9/10

Gondolataim olvasás közben: szerintem én ezt még el fogom olvasni... és kifejezetten tetszett, hogy megint egy olyan sorozatot olvasok,amin agyalhatok sokat

Kedvenc jelenetek: természetesen amikor Sid és Adrian civódik egymással

A történet gyenge pontja: Jill. Nyafka, uncsi, remélhetőleg Eddie miatt megszeretem.

Mikor jön a folytatás? Elvileg még öt része lesz - ez volt a legutóbbi infó, amit olvastam-, és a második rész, a Golden lily szerkesztett változatát nemrég adta le Mead, ez amerikiában  2012 júniusában fog megjelenni, úgyhogy még egy darabig várnunk kell rá.... ( A címlap alapján egyébként azon agyalok, hogy lehet, hogy Sid húga is szereplővé fog válni? )

Kicsit olyan nekem most a moly, mint mikor az embert kitessékelik a jól bejáratott, foltos karosszékéből... Semmi bajom nincs vele, de eltűnt a komfortérzékem. Lassan csak egyenes háttal merek mellé leülni, és félek, valaki kiszól karcolás közben, ne csepegtessem le a kakaómat. A macskát sem hagyják már a könyököm mellett durmolni. És itt nem a cicás karcokra gondolok. Csak régen egy vacok, egy kényelmes zug volt a moly, most meg egy hely. Bumm. Tudom, nehéz megérteni. De ha jól figyeltek, látjátok a különbséget a két dolog között. Előre szólok: nem fogok elköltözni a molyról, és nem fogok többet szűrni annál, mint amennyit szűrnöm kellene... Meg tudom, nem kell magyarázni, értem én, hogy jobb lett, nagyobb, igazi multifunkcionális csoda, csak engem pont ez nem érdekel. Valószínűnek tartom amúgy, hogy túlnőtt rajtam. Aztán az is eszembe jutott, hogy régen az olvasásra csábított, most meg pont attól veszi el az időmet. Meg hát itt van a blog, ami még mindig egy kényelmes menedék, ahová szeretek betérni, és még véletlenül sem játszótér. Amikor ide jövök, hazajövök picit, ez az én kuckóm. Úgyhogy butaság lenne tovább hanyagolni. Szóval az van, hogy úgy döntöttem, picit visszahúzódok ide. De vannak más terveim is.

Először is, tudom, sokan kibuktok az irányszámoktól, de nekem most terveim vannak, mégpedig 50 könyvet ki akarok olvasni. Ötven könyv szerintem egy évre egészséges limit :). Tavaly is annyit olvastam, meg azelőtt is. Úgyhogy most is annyit szeretnék.

Aztán a tavalyi mazochista évet szeretném kicsit megspékelni azzal, hogy idegen vizekre evezek, megpróbálkozok pár első látásra idegen és " nem akarom"  könyvvel is megbarátkozni, megmondom őszintén bennem van a félsz, de nyitottnak kell lenni a műfajokra és témákra, én azt mondom.

Vannak aztán kihívásaim, amiket ápolgatnom kell:

- egy boszis, ahol még mindig keressük a boszikat, jutalom egy macska és egy seprű.

- egy rémes, mert az egészséges borzongás igenis jó dolog, jutalom nincs, viszont év végére kiderül, ki vagy micsoda a legfélelmetesebb...

- még mindig várok minden irodalmi kalandort a norvég erdőkbe- eddig jelentkeztek páran, de senki nem bírta a végéig...

- és mindenkit arra bíztatok, hogy 2012-ben olvasson legalább 12 félét.

Valahol olvastam nemrég, hogy az a jó könyvesblogger, aki megbízhatóan ír a könyvekről. Azt is olvastam, hogy nem jó túl őszintének lenni, nem szabad megbántani egy szerzőt és kiadót sem, nem szabad eltérni a tárgytól, mert az senkit sem érdekel. A könyvesblogger a könyvről írjon. Ez a gondolatmenet hord némi ellentmondást magában, hiszen a könyv önmagában véve lehet jó és rossz is. Bántónak érzem, ha azt olvasom valahol, " hogy a könyvesblogger, mint olyan,  általánosságban nem írja le, ha nem tetszett neki a könyv, vagy csak pár sorba tuszkolja negatívumokat", és ez így helyes. Az általam ismert könyvesbloggerek leírják a gondolataikat, szerintem meg így helyes. Nem is olvasnám őket, ha nem lenne így. Tudnék még írni erről sokat, de mára eleget offoltam. Lehet csinálok ilyen kategóriát is ... Ja, már van olyan, az a neve csak úgy....

Januárban hobbittal kezdtem az évet, meg tizenegy törpével...

Aztán olvastam egy modern, szomorú Csipkerózsika-történetet, s mert a szomorú történeteken igencsak el tudok kámpicsorodni, vigasztalásképpen belehuppantam a 19. századi társasági életbe. A korabeli elit társaság cseppet sem untatott, s megütközéssel fogadtam, hogy a könyv kiadója nem osztja véleményem. Mindez kisebb lelki traumával járt, így februárban dacból félbe is hagytam három elkezdett könyvet...
Ian McEwan hozta vissza a lelkesedésem, mindenféle vággyal, meg vezekléssel, megjárva a frontot, meg Londont a második világháború idején. Aztán kölcsön könyvvel folytatódott az év, Niki jóvoltából ellátogattam Texasba, hogy egy önimádó golfjátékos lamúrján nevessek, s rögtön utána újabb könnyedebb könyvbe kezdve, megjártam Elisabeth Gilberttel a napfényes Itáliát és kipróbáltam milyen jó élete van egy zen lánynak. Jó volt zen lánynak lenni, a nyugodt és boldog élet ígéretével csiklandozta a lelkemet, ám győzött a lustaság, és a való világ. Persze a vágy még mindig megvan...
Márciusban többször is kalandom volt a konzervdoboz nagyságú pick pack ponttal és a hűtőgépek újságárusbódéba tuszkolása miatt elhűlt eladónővel, - aki a legutóbb már csak úgy üdvözölt: - ááá!, a könyves lány :)- , majd visszacsöppenve Magyarországra elolvastam Kéki Kata,alias Teréz Anyu újabb szenvedéseit, negróval meg mindenféle aranyos monológgal fűszerezve.
Aztán jött az igazi fordulópont, mert belekóstoltam az időutazásba és volt idő, amikor minden vágyam az volt, hogy árnyvadász legyek; de ha már nem tudtam semmit sem tenni a dolog érdekében, hát újra kezdtem a kalandjáték könyveket, és 2011. április 11 volt a dicsőséges napja, amikor MAJDNEM  legyőztem a gyíkkirályt. ( Szerencsétlenségemre rossz ajtón nyitottam be, viszont kiemelem, hogy jetitől nem kell félni, mert az összeset kiirtottam. )
Még mindig április volt, amikor rémisztő dolog történt, kitört ugyanis a nagy Outlander háború, melynek tudtomon kívül casus belli kirobbantója voltam, - vitáztunk, meg puffogtunk, kiderült, hogy túl sok a szex, aztán mégsem, aztán meg mégis, én meg önvizsgálatot tartottam, hogy mennyire egy béna blogger vagyok, mert naiv posztjaimmal háborút indítok ártatlan emberek erkölcsei ellen, és megfogadtam, hogy körültekintőbben fogok posztolni, nem hagyom, hogy irreális érzelmeim irányítsanak. Sajnos ennek köszönhetően vártam néha heteket a rajongott könyveknél, hogy visszavegyek kicsit, és kikapcsoljam a rózsaszín ködöt, jobban átlássam a dolgokat. Mint később kiderült, ez hiba volt - lásd elég sok könyvről nem írtam posztot...
Na szóval április kellemes, meleg hónap volt, ha emlékeztek, húsvét napján, a méhektől zümmögő, barackvirágos, kint olvasós időre, amikor is nem tudtam elolvasni, hogy Jace, mit akar mondani Clarynek, amin annyira kiakadtam, hogy ahelyett, hogy valóban elolvastam volna az előbb említett részt, lecsaptam a könyvet és írtam egyik rejtett , könyvekhez kapcsolódó komplexusomról, miszerint a világ nem hagy engem olvasni, s bár örvendetes dolog ez, de néha bosszantó.
Májusban kiderült, hogy Fejős könyveiben - basszus- Judit mindenütt ott van, aztán Márain bőgve egy sort, egy szép napon mazochizmust vállaltam. Gondoltam kiderítem, létezik-e az országban olyan, hogy színvonalas, magyar, női, szórakoztató irodalom. Nagyon úgy tűnik, hogy nem. ( A keresés folyamatban. )
Május 21. napján teszem fel azt a korszakalkotó kérdést, miszerint miért kellett lefeküdni Samnak Daviddel, majd két héttel később lepleződöm le, igen, szerettem a Csokoládét, és édesszájú vagyok.
Június elején kiderül, hogy nem bírom a pasis könyveket és nem érdekel semmiféle  drog. Majd három nappal később elolvastam életem legkülönösebb könyvét, ami a norvég ingoványban játszódik, és folyton fura emberek énekelnek benne valami amerikai lányt keresve - közben az is kiderül, hogy van úgy, hogy a világ egy minimális négyszög.
Nem sokkal ezután öregebb lettem egy évvel, úgyhogy ha már így történt, felvállaltam a boszorkányságot is, csináltam kérdőívet, boszis játékot, meg boszis eseményt, ami olyan népszerű lett, hogy picit túlnőtt rajtam, és rá kellett jönnöm, jobb lett volna az elején szigorúbban fognom az egészet,-  lassan mindenki boszi lesz a molyon - , de igazából nem bánom, van még seprűm elég, amit kiosztogathatok...
Ugyanebben a hónapban, amikor a nyári meleg a tornácra űzött, olvastam el életem első könyves képregényét, Vincent cicáról és Van Goghról, ahogy már Heloise is idézte kedvenc miniszterelnökömet, hihetetlen volt, de élmény.
Július elején miniszünidőmben leugrottam Crowfieldbe, hogy újra meglátogassam az apátságot, ami elég rossz állapotban volt, még a harangtorony is leomlott. A középkori hangulat után Erdélybe vágytam, de nem tudtam, hogy  egy posztmodern lányregény értékeléséhez kisestélyi és igazgyöngysor kell, amin egészen kikészültem. Pontosan ezután találtam partnerre a szalonban Lord Henryvel, akivel kibeszéltük Dorian Grayt, mert elrejtette előlünk az arcképét. Júliusban volt az Olvasás hét hete elnevezésű esemény is, amit azért szerettem, mert szeretek magamról beszélni :), és mert elég sok mindent meg lehetett tudni másokról. Viszont később kiderült, 7 hét nekem már kicsit túl sok volt.
Júliusban egyébként harcos amazonként vettem fel a harcot az elesettek mellett és hisztériás kirohanásaim voltak a könyvrongálók ellen- írtam karcot és posztot is a könyvtári firkálók ellen, valamint megmentettem egy kiskutyát, úgy, hogy egy könyvtári könyvet közben én is megrongáltam.
Augusztusban végzetes találkozásom volt pár vámpírral, és ha már összehaverkodtam velük- pedig ti aztán tudjátok, milyen előítéleteim voltak-, be is iratkoztam velük a Szent Vlagyimir - vámpír - Akadémiára, és egy hónap alatt le is daráltam velük hat évet - nagyobb részt - a suliban. ( Néha lógtunk kicsit.)
Aztán még ugyanebben a hónapban, a szent mazochizmus jegyében, elolvastam egy fura on-line regényt, ami fura nyelven íródott, egy fura fiúról, aki furán csillog... No comment.
Az egyik legnagyobb meglepetés volt számomra, hogy a kicsit naiv kiadós posztomat olvasva több kiadó is megkeresett. Még mindig csak pislogok.
Aztán kiderült, Jézus szeret engem. Megmondom őszintén, picit tartottam tőle, hogy a fura csillogó fiúról fura nyelven megírt fura online regényről szóló posztom miatt sok negatív energia vetül majd rám, szóval igazán jól esett a bók.
Kicsit visszaugorva az időben, 2011. július 31. napján, 19 óra 48 perckor - megnéztem a molyon, ahol erről pontos nyilvántartás van- léptem be először Jericho Barrons könyvesboltjába, ami végzetes találkozásnak tűnt. Fél órával később már a falra passzírozva értetlenkedtem Mackel együtt, hogy tündérek? mi ez a hülyeség, viszont folyton elnyomta ezt a gondolatot egy másik máig nem szűnő hang is, miszerint: arh, ki ez a hapsi??? Na szóval, a kérdésre csak a beavatottak tudják a választ, viszont egy biztos, én is megtalálom...
A szeptember és október a súlyos addikciók tüneteit mutatta. Hol Vámpírakadémiáztam, hol Tündérkrónikáztam, néha felváltva, igazat megvallva nagyon élveztem, a két sorozat közben fellépő ködöt, meg azt a fajta delíriumot, amit  olvasással szerezhet az ember.
Októberben vagánykodtam kicsit, és kipróbáltam a vámpírszexet, de nem nekem való.
Aztán indítottam egy képes játékot, amiből egyelőre nem lett sok semmi...
Novemberben megtanultam varázsolni egy boszorkányos ifjúsági regényből, és olvasónaplót vezettem egy ful romantikus ugyancsak bűbájos regényből, kiemelve a romantikus irodalom pár bájos szakzsargonát. Csak annyit írok ide, rózsabimbó!
Eztán következett a nagy freeblog -krach, ami jobban átformálta sorainkat, mint az áprilisi háború. Sokan elköltöztek, én egyelőre itt maradtam. ( Viszont máig sajnálom a kiesett piszkozataimat és a kommenteket. )
Novemberben bájos rózsaszín macskás sablonom volt, amit egy hét alatt levedlettem; rögtön utána sablonvadászatra indultam, kibeszéltem Nimával a külföldi sablonokat, és rájöttem, hogy külföldön nagyon sokan olvasnak félmeztelen hapsikról...
Arundhati Roy Indiai könyve kicsit megrezgette a békés világomat, igazából nem akarok róla beszélni...
Aztán decemberben elkezdtem a telet várni, és főleg meséket, ifjúsági regényeket olvastam, majd legutolsó posztomban mégis írtam azokról a könyvekről, amiket önálló poszt híján a címben nem neveztem a nevén. Utolsó kiolvasott könyves élményem a VA folytatása, a vámpíros, alkimistás Vérvonalak volt, és méltó zárása volt az évnek, mert nagyon szerettem a könyvet.

Huhh, szóval mint látjátok, mozgalmas évem volt. :)

Nyilvántartásaim szerint pontosan 50 könyvet olvastam el, ami pontosan elégnek tűnt. Egyetlen újévi fogadalmam sem tartottam be, úgyhogy most csak annyit fogadok meg, hogy 2012-ben időben elkezdem az év végi összesítőt.

Az év könyves élménye: számomra az volt, hogy találtam embereket- nem egyet és nem kettőt-, akikkel ki tudtam beszélni privát levelezésben az olvasott könyveket egész részletesen. Ez már régóta hiányzott, és minden levelezést nagyon élveztem, még akkor is, ha csak pár soros volt. Így persze lesznek könyvek, amiket hamarabb fogok azonosítani egy Amadeával vagy Nimával, mint a szerzővel, de ez mellékes dolog.

Az év vállalkozása: a kiderítem, létezik-e az országban olyan, hogy Színvonalas, Magyar, Női, Szórakoztató Irodalom küldetés. A válasz még nem végleges- és hát szerencsére sosem lesz az- de a helyzet hölgyeim elég kiábrándító.

Az év "talán mégsem kellett volna" könyve: Arundhati Roy Apró Dolgok Istene volt - egészen felkavart, pont amikor békére vágytam...

Az év legviccesebb mondata: Kerstien Gier: Zafírkék: " Pudingot csináltál belőlem. "

Az a mondat, amit véleményem szerint nem kellett volna leírnom posztolás közben, de hát késő bánat: "Na szóval: én nem akarok minden VA posztot ezzel kezdeni, de úgy utálom a borítókat, hogy mégis muszáj lesz hangot adni neki: vííííííííííííííí!,"

Az a mondat, amire különösen büszke vagyok, és beleborzongok, ha csak ránézek:
"Jericho Barrons, maga a két lábon járó rejtély."

Az a poszt, aminek írása, előkészítése során a legtöbbet nevettem:Gyémántfiú, az online regény

A könyv, amiről még oldalakat tudtam volna írni: Monika Fagerholm: Az amerikai lány

2011 visszatérő motívuma ( 2010-é a "hihetetlen" volt ) : a "könyörgöm" szó...

Amire nagyon büszke vagyok: 1.) hogy a közvélemény-kutatásomban megkérdeztem: " szia! hogy vagy?", valamint hogy a kérdőívet kitöltők többsége tudott olvasni...
2.) hogy leírhattam a varázsmondatot: "annyira úgy érzem" :)))

Öhm, az év pasija: Jericho Barrons - ez nyilvánvaló, és talán a következő év is az övé lesz...

Az év női főszereplője: Gwendolyn Sheperd

Az év ifjúsági sorozata: Kerstin Gier: Rubinvörös, Zafírkék - Időtlen szerelem sorozat vagy mi, de szerintem tök béna ez az elnevezés.

Az év sorozata: Moning: Tündérkrónikák sorozat - ami szerintem megint béna elnevezés

Az a hely, ahová én is belépnék, és ellennék egy darabig: szerintem meglepő, de a Vámpírakadémia világa tetszik ennyire.

Az év könyve díjat nem akarom kiosztani, mert most a sorozatokat szerettem leginkább- lásd az előző hármat.

Az év citromdíja: Vass Virág: Vulevu! Nem, ezt senki nem akarhatja...

Az év mellékszereplői jól megértenék egymást: Xemerius a vízköpő, és Adrian a vámpír

Az év meglepetése: hogy megkedveltem a vámpírokat.

Az év kérdése: kicsoda Jericho Barrons???

Az év fogadalma, amit  majdnem teljesítettem: Moning Keserű ébredéséhez írt értékelésemben írtam le, miszerint: " Ez nem lesz valami konstruktív értékelés, DE:
holnap lesben állva fogom várni a futárt, és egy tigrisugrással a folytatásra vetem magam. " Tigrisugrást nem produkáltam, de agresszíven kihúztam a futár vasmarkából a könyvet, szegény csak pislogott.

Az év "hát ebben a könyvben sem lennék szereplő" kategóriájának nyertese: Fejős Éva: Eper reggelire könyve volt.

Az év legfurább könyves álma: amikor Barrons lehúzta a homlokáról a cipzárt - azt kell, hogy mondjam, jelzés értékű álom volt.

Az év könyves rémálma: Tisza Kata dolgozatot akar íratni velem a jelzőkről...

Az év legjobban várt könyve: Mead Vérvonalakja, meg a Shaddowfever, ami NEM jelent meg. ( morcosan néz )

No, drágáim, az van, hogy eléggé elhúzódott ennek a posztnak a megírása, közben volt pezsgőbontás, sőt most véget ért a Bécsi filharmonikusok újévi koncertje is, úgyhogy csak annyit mondanék, mindenkinek legyen könyvekben meg vidámságban gazdag következő éve, legyen béke, jelenjen meg az összes folytatás, amire várunk jó hamar.

Köszönet minden kölcsönkönyvért, türelemért, kommentért és ajándékért, még a furcsa kereső szavakért is ;)

.... de szólok pár szót róluk...

2011 ugyanolyan rapszodikus volt poszt gyártása ügyileg, mint az előző évben - tudom nagyon magyartalan, de így hagyom-, szóval kimaradt pár könyv, amikről szerettem volna írni, de a gépszíj, az időhiány, a depi vagy más ok miatt nem sikerült posztot gyártani minden olvasmányomhoz.
Mivel fenntartom, hogy még lehet, valamelyik vad pillanatomban mégiscsak kapnak egy tisztességes bejegyzést, így csak pár sort írok hozzájuk, aztán majd ha mégis lesz poszt, vissza fogom dátumozni őket, vagy mégsem? Na majd eldöntöm.

Tehát itt található a szégyenlista ( az enyém, nem a könyvek rosszak):

1. Diana Wynne Jones: A vándorló palota
Még Jeffitől kaptam kölcsön, és teljesen meglepődtem, milyen nehéz könyv... Ez az első emlékem, meg hogy imádtam az alcímeket. Mivel az anime nagy rajongója vagyok, nem okozott különösebb csalódást, nagyon jól szórakoztam rajta, de rajongást nem váltott ki, emlékszem szívesen beszélgettem volna a film és a könyv különbözőségeiről, és Howlról akartam írni magamnak egy kis rezümét, mit is gondolok másképp róla a könyv alapján - szerintem picit pszichológiai eset, de mindegy-, aztán nem találtam partnert ennek megvitatásában, és talán pont ezért nem sikerült megírni a posztot sem...

2. Karen Marie Moning: Hajnalra várva
Tipikusan az az eset, amikor annyira imádom az egész sorozatot, hogy egyszerűen nem vagyok hajlandó időt szánni a poszt gyártására, inkább olvastam tovább, és zavarbaejtő elméleteket gyártottam Nimával. ( Erről még biztos fogok írni, nem ússzátok meg!)

3. Karen Marie Moning: Dreamfever
Tipikusan az az eset, amikor annyira imádom az egész sorozatot, hogy még az  idegen nyelvű olvasás, a monitor vibrálása, a felállás utáni koordinálatlan mozgás, éjjeli olvasás miatti szemfolyás, derékfájás, és elalvás előtti töprengés: " tényleg ezt mondta?" , fél óra múlva megfordul az ágyban " úgy nem érthette, de ha mégis... jajj, fel kellene kelni, hogy újra elolvassam" sem riaszt el.
Poszt írására nappal már nem volt energia, meg hát újra kellett olvasni...

4. Richelle Mead Vámpírakadémia utolsó kettő ( ? ) rész
Igazából annyira összefolyt az egész sorozat- mert hogy egymás után olvastam el mind a hat részt, hogy lövésem sincs, mit gondoltam ebben a részben, meg abban, csak azt tudom, hogy jó volt, és hogy hmmm, és hogy méééég ...

5. Karafiáth Orsolya: Cigánykártya
Nagyon lelkes voltam, amikor megvettem, mert olyan igényes és szép, de aztán rájöttem, hogy nem tudok az egésszel semmit sem kezdeni, a versek nem tetszenek, a kártya rajzai sem, körülbelül olyan lehet ezekkel a kártyákkal jósolni, mint az ókorban a madárbelekből, mert lövése sincs az embernek, mi mit jelenthet, csak hümmög közben valamit, - nehogymár leégjen a többiek előtt-, bár nyilván nem vagyok kellően művészi beállítottságú hozzá...

6. Vass Virág : Vulevu
Igazából azért nem írtam róla semmit, mert dührohamot váltott ki az egész könyv- ami odáig fajult, hogy elővettem egy piros ceruzát és aláhúzogattam a hülyeségeket benne-, és hát olyan posztot írtam volna, ami nem illik sem hozzám, sem a bloghoz, sem pedig az ide járók lelki alkatához, úgyhogy inkább megkíméltem ettől mindenkit.

7. Benedek Elek: Világszép nádszál királykisasszony
Ezt még nyáron, a nagy kánikulában olvasgattam, amikor rájöttem, jó lenne meglesni, mik azok a dramaturgiai elemek, amiket majd felhasználhatok az én modern mesémben - amiből egész évben sikerült 22 oldalt megírni-, de a mese olvasással sem jutottam olyan sokat előre.

8.Jamie Oliver: Jamie főzőiskolája
Kiiratkoztam.

Rendes éves értékelésem is lesz, azt majd szilveszter estéjére hozom.

Így kezdődik:

- Már elnézést kérek, de ez itt egy templom! Szent helyen nem illik csókolózni!
Rémülten hátrahőköltem, és kinyitottam a szemem. Azt gondoltam, egy régimódi lelkészt pillantok majd meg lobogó reverendában, amint felháborodott tekintettel egyenesen felénk siet, hogy erkölcsi prédikációt tartson nekünk. De nem lelkész volt, aki megzavarta az együttlétünket. Még csak nem is ember, hanem egy kis vízköpő, aki az egyik templomi padon kuporgott közvetlenül a gyóntatószék mellett, és ugyanolyan meglepetten meredt rám, mént én őrá.

(( Naná, hogy kimásolom az első bekezdést, nektek, akik még nem olvastátok, és nektek, akik már olvastátok ;) ))

Már az első résznél is gondban voltam, hogy miképpen - értsd hogyan, csak költői hangulatban vagyok- írjam le, miért szeretem ennyire ezt a könyvet, és most még inkább zavarban vagyok. *Próbálom visszafogni magam, és beteszek a poszt írásához egy kemény rockszámot hangulatfestő zenének, nehogy elszaladjon velem a ló. *De mégiscsak azt kell mondanom, valahogy telitalálat számomra mind a sztori, mind a szereplők, a borító - vááá-, a cselekmény, a humor, szóval az van, hogy minden. ÉS ez olyan szánalmas, úgy értem, hogy nem tudok mást írni, mint hogy nagyon szeretem...

Na de akkor is, * hiába üvöltik a fülembe, hogy átok ül a falakon - normáliis??- *ez a könyv annyira jó, higgyétek el, hogy legszívesebben - persze csak szolidan - dühöngeni kezdene az ember, hogy miért nem hosszabb. Nyilván el kell olvasni az elsőt is, hogy idáig jussunk a rajongásban, mint én, de már az első könyv, a Rubinvörös első oldalának közepe táján tudtam, hogy ez lesz belőle.

Ifjúsági regényből rengeteg van, még akkor is, ha csak a magyar piacot nézzük, s ha idegen nyelven is olvasunk, szinte alig tud választani az ember. De valahogy ez a könyvsorozat másabb, mint a többi. Lazább, hangulatosabb, egyedibb. Persze, nincsenek itt olyan hű de nagy dolgok, - magán az időutazás témáján kívül-, inkább csak olyan apró finomságokról beszélek, ami miatt igenis tud kortalan lenni egy könyv, ami miatt igenis jó olvasni,  ami miatt valahogy jókedvet hoz.

Adott ugye Gwendolyn, aki még most is csak pár hete utazik az időben, és számomra eddigi olvasmányaimat figyelembe véve ő a legszimpatikusabb elbeszélő az ifjúsági olvasmányaim történetében, annyira vicces kommentárjai vannak, és annyira természtesen bújt Gier a bőrébe, hogy egyszerűen bármiről van szó, csak mosolyog az ember. Aztán adott ugye a szívtipró Gideon, aki meg pont az a pökhendi paprikajancsi típus, akit én nagyon szeretek, lehet vele szócsatázni, meg etikettet gyakorolni, meg szócsatázni, meg bámulni, ahogy alszik, ahogy kardozik, meg szócsatázni, meg nézni, ahogy a homlokába hullik az egyik rakoncátlan hajtincse, meg ahogy hegedül, ugyanakkor attól függetlenül, hogy nekem zsánerem az ilyen fickó típus, mégiscsak körbelengi őt is valamiféle bizonytalanság, ami megintcsak nagyon jó a könyvben.  Belépett a sztoriba egy háziállat is, bár nyilván a fejemre borítaná a csillárt, ha ezt így meghallaná, Xemerius a vízköpő képében, akivel megintcsak sziporkázik az írónő, annyira humoros beszólásai vannak. Eddig nem hiányzott a történetből, de igazán jót tett neki, és hát ötletnek sem rossz, hiszen szellem lévén , be tud suttyogni olyan helyekre észrevétlenül, ahová nem léphet be Gwendolyn. Úgyhogy már van egy kémünk is, akitől jó sok mindent megtudunk...

Az hogy most ki az összeesküvő a nagy időutazásos világmegváltási tervben, már nyilvánvalóvá válik - persze mindezt eddig is sejtettük-, de a motivációk, és hogy mit lehetne ellene tenni, meg egyáltalán mi történik ezzel meg azzal, még mindig homályban marad, szóval még egy plusz pont, hogy a romantika meg nevetés mellett, a regény egésze alatt lehet nyomozósat játszani, ami gondolkodásra és rendületlen figyelemre késztet, ráadásul megint egy klassz függő véget kapunk, és ez megintcsak plusz pont.

Apropó nyomozás,a történet végén van egy számsor, arra biztatva az olvasókat, hogy fejtsék meg, mit dugtak el a Montrose-család Bourdon Place 81. szám alatti házában, de sajna hiába vetettem rá magam a Leslietől lopott megoldókulccsal, miszerint a számok az oldal-sor-szó-betű helyeit mutatják, nem voltam sikeres. Szóval itt szeretnék megkérni mindenkit, aki valahogy megfejtette, hogy csak jelezze, hogy meg lehet fejteni, mert nagyon szeretném tudni. Persze az is lehetséges, hogy a kiadó erre nem figyelt, és a számsor az eredeti német szöveghez igazodik, mi meg ülhetünk itt tudatlanságban... Szóval, ha valaki megtalálta a kulcsot, akkor annak tényét jelezze - nem a megfejtést!-, mert akkor tovább forgatom a kérdést a fejemben.

Kissé félek amúgy a harmadik résztől, mert azért valljuk be, ez nem egy pörgős regény, és már csak egy rész van, viszont gyakorlatilag még nagyon sok mindennek világossá kell válnia. Nem is tudom, hogy fogja ezt az írónő megoldani. Szerelem, világmegváltás, legyező tartás, ott van ugye a múltban még a másik pár is, szóval ejnye - bejnye, hát ezt még lehetett volna írni, de mindegy,  a lényeg az, hogy a harmadik regény is jó legyen, - légyszi, légyszi, légyszi -, és akkor nagyon boldog leszek, és újra elolvasom az egészet az elejétől kezdve.

Vannak sorozatok még, amiket nagyon szeretek - pl. nagyon szerettem a Végzet ereklyéi sorozatot, de az emellett valahogy elszürkül, vagy itt van a Vámpírakadémia, ami meg jónak jó, de hát mégiscsak olyan érzésem van, hogy nekem most ez az igazi. Egyik sem adta meg ezt az érzést, hogy olvassak pukedliről vagy menzakajáról én csak vigyorogjak, meg próbáljak minél lassabban olvasni, hátha úgy nem ér véget annyira hamar. Elárulom, hamar véget ért.
Néha el szoktam amúgy merengeni, amikor ismerőseim valamire azt mondják, "zenkás", hogy mit is értenek ez alatt, mert tényleg nem tudom, milyen az, - én úgy látom, olyan az ízlésvilágom, mint az időjárás, néha ezt, néha azt szeretem - viszont erre a könyvre teljes mértékben azt mondhatom, én vagyok. Persze csak átvitt értelemben. :)

Kerstin Gier: Zafírkék
Könyvmolyképző Kiadó, 2011.

10/10

Gondolataim olvasás közben: ez a könyv, jobb mint a csoki...- gondolta, és hozzá sem nyúlt a mellette fekvő nyalánksághoz.

Kedvenc jelenet: " A dal címe Emlék, és arról szól... egy macskának szerelmi bánata van. " * rockot kikapcsol, hisztériásan röhög*

(Aki pedig nem tudná: A Zafírkék egy trilógia második kötete, a harmadik kötet Smaragzöld címmel fog megjelenni előreláthatólag 2012-ben. Előreláthatólag??? Minél hamarabb szeretném, ide a kezembe.)

EMERSON & TSA.

Mi kinyomozunk és lenyomozunk,
informálunk s dezinformálunk,
megfigyelünk és figyelmeztetünk,
egyszóval
kigubancoljuk leggubancosabb ügyeiket.
Sárkány nem akadály.

Ez egy igen rövid, mindösszesen 140 oldalas furfangos mese. Rövid, de eredeti, elsősorban gyerekeknek szól, mégis szerintem le tudja kötni a figyelmét bármelyik korosztálynak. Tele van fordulatokkal, mulattató szituációkkal, hemzseg a kreativitástól.

A történet szerint létezik két ország, a zord, komor Mordia, és a vidám színes Vidónia. Történik egyszer, hogy Mordia uralkodója, IV. Burgum egy napon jobb lábbal kel fel. Ez - gondolhatjátok- nagy traumát okoz a Mordiában lakóknak, hiszen még  Mordia tizenöt kötetes Etikett- és protokollszabályzatában is az áll cikornyás fekete betűkkel: "Mordia mindenkor királya köteles minden reggel Bal lábbal felkelni az ágyból, hogy ezzel is rossz példát mutasson az alattvalóinak. "
A gondot persze az is tetézi, hogy Mordia uralkodója virágos ruhát ölt, vidám dalokat énekel és édességet eszik. Senki nem tudja, mi lehet a rejtély titka, csak arra tudnak gondolni a mord főurak, hogy valaki előre megfontolt szándékkel elrabolta Mordia királyának rosszkedvét...

A mord főudvarmester a világ legjobb - legrosszabb- detektívirodáját bízza  meg a rejtély kigubancolásával, ám szerencsére a világhíres Emerson és Tsa magándetektív irodában ebben a minutumban egy nyomozónak készülő gyakornok, nevezett Jones is ott ügyködik, a két mesebeli ország, Mordia és Vidónia nagy mázlijára.

Lezsák Levente könyve azért klassz, mert fenn tudja tartani az érdeklődését minden korosztálynak. A felnőttek talán a humort értékelik majd benne a legjobban, a gyerekek pedig a történet játékosságát, ami nem csak a cselekményben, a nevekben vagy a képekben bújik meg - amiket Cserkuti Dávid készített-, hanem az egészen kacagtató szójátékokban is.
A szereplők ugyan nem egyediek, van a történetben hős, szökött királylány, botcsinálta varázsló, ám a karakterek, még a mellékszereplők is izgalmasak és viccesek, s a rajzok által szinte megelevenednek a lapokon. A történet pedig folyton arra késztet az olvasót - vagy felolvasót-, hogy mindig hajtsunk még egyet és még egyet.

Az író stílusa nekem nagyon tetszik, az elbeszélő hangjában van annyi karizma, hogy ő maga is szereplővé válik, egyáltalán nem idegesítő, ha közbeszól vagy megszakítja a történet vonalát, sőt egészen szórakoztató.
Az egész történettel egy bajom van csak, hogy túl rövid lett, így egészen egyszerű a titokzatos bűntény megoldása, és valahogy mégsem ütött akkorát a csattanó, mint a könyvbéli bíróság azon ítélete, ami úgy végződik: PUNKTUM!

Igazából olvastam volna még tovább is...

Lezsák Levente: Emerson és Tsa - avagy a titokzatos mordiai bűneset

Cor Leonis Kiadó

8/10

- igazi karácsonyi olvasmány... úgy értem karácsonykor/télen a legjobb ifjúsági regényt vagy meséket olvasni -

Olyanok az el nem olvasott könyvek a polcon, mint egy előre megbeszélt randevú. Picit még kéretem magam, de tudom, találkozni fogunk.

És olyanok az elolvasott könyvek, mint egy útinapló. A kisasszonyos könyvekben susognak a szoknyák, a harcolósokban csattognak a kardok. Afrikából narancssárga fény csap ki, a vékony krimikből pipafüst szál. Én tényleg szeretek könyveket porolni. Minden egyes könyv, amit megtörölgetek, arra emlékeztet, hogy mennyi mindent láttam már.

Itt a tél, és még a mókusok is várják, nekem meg eszembe jutott, hogy csinálok egy kis hangulatidéző posztot, hátha azzal elérem, hogy legalább szállingózzon kicsit a hó. Először az idézetes játékba akartam betenni ezeket a részeket, de aztán úgy döntöttem, egy posztba pakolom őket, úgy lesz a legjobb. Kis adventi ajándék, tőlem, szeretettel.

1. ) Hans Christian Andersen: A hókirálynő.

- Rajzanak már a fehér méhek! - mondta a kisfiú nagyanyja.

- Királynőjük is van? - kérdezte Kay, mert tudta, hogy az igazi méheknek van.

- Hogyne volna! - felelte a nagyanyja.
- Ott repül, ahol a legsűrűbben rajzanak a hópihék. Ő a legnagyobb; soha nem pihen meg a földön, felrepül újra meg újra az ólomszínű felhők közé. Téli éjeken néha átsuhan a város utcái felett, s benéz az ablakokon, olyankor festi azokat a csodálatos jégvirágokat az üvegekre.

Tudom, hogy elcsépelt, meg unalmas, meg már százszor láttad, de annyira legendás, zúzmarás, fagyos, libabőrös történet, hogy pár évente muszáj újra elolvasgatni - főleg ha szép képeket is találsz a könyvben.
A hókirálynő története engem mindig magába húzott, nem Kay érdekelt, hanem maga a királynő: miért olyan, amilyen, mi történt vele, milyen lehet, amikor meglátod a téli hajnalokon, ahogy végigsiklik a kékes-szürkés világon, és milyen virágok nyílnak az ablakon, mikor bepillant. Szívesen olvasnék egy felnőtt-mesét is róla. Biztos nagyon drámai, meg horrorisztikus lenne.

2. Fekete István: Téli berek

És ebben a döbbent csendben most már nem lehetett tudni, hogy honnan jön a harangszó, mert ott volt mindenütt, mint a szél orgonája az erdők felett, ott volt a kunyhóban és a havas berekben, hómezőkön, kívül és belül, nem kérdezett semmit, nem mondott semmit, csak volt...

Hát úgy képzeljétek el, hogy nekem ez volt az első " kedvenc olvasatlan könyvem". Van nektek olyan? Gyerekkoromban imádtam a Tüskevárat, és mikor az ajánlott olvasmányok között szerepelt tudtam, hogy nekem olvasnom kell. Az első próbálkozásomkor elhúztam a függönyt, és úgy olvastam a havas tájról, hogy közben a hópelyheket bámultam. Gondolhatjátok, a vizuális és képzeletbeli táj annyira összemosódott, hogy teljesen elbóbiskoltam. Amíg Tutajosék lába alatt ropogott a harminc centis hó, én a hótól roskadozó fenyőket bámultam szemben. Amikor megpihentek, hogy igyanak kicsit, akkor letettem a könyvet, hogy én is megérezzem milyen lehet a friss hóban ugrálni. Igen, jól sejtitek: kint maradtam...
A könyv meg már nem volt annyira vonzó karácsonykor.
Talán vagy négyszer-ötször elkezdtem már, de sosem jutottam a könyv végére. Szerintem sosem fogom kiolvasni, marad a hó, meg a madáretetés belőle, a nádillatú kunyhó, meg a kutyák. De leginkább a hó, meg a madáretetés. Mindig szerettem volna madárkalácsot készíteni, és elárulom, a könyvben megmutatják a receptjét. Végy faggyút, olvaszd meg egy serpenyőben, szórj bele kukacos diót, egy marék mazsolát, meg napraforgót, aztán öntsd rá az egészet az első fára.  Ha szerencséd van, és nagyon hideg van odakint, egész hamar megszilárdul. Már jöhetnek is a cinegék az éjjel-nappali menzára.

3. Molnár Zoltán: Régi szerelem

Alapvetően annyi tél van benne, hogy folyton a nagy hóban bukdácsolnak, és hát a szerelem első hullámai hógolyó záporral érkeznek, de akkor is olyan hangulatos, ahogy várják egymást a hidegben, még éjjel is az gázlámpa alatt, és annyira fekete-fehér film hangulata van, hogy a szívemhez nőtt a történet. A hógolyó elől el kell futni, és még egy kemény katona ember is leáll hóvárat építeni, ha a kiszemelt hebrencs lányka se szürke, se kék szemével ezt kívánja... Körülbelül ennyi a lényeg.

Átsegítettem a havon, aztán nem engedtem el a kezét, hanem húztam magam után. Az út közepén szaladtunk, szaladtunk, hogy kikerüljük Katiékat. Ez sikerült is, mert a fiú a nagy vasútas bundában nem tudott jól szaladni, Katinak meg rövidek voltak a lábai, hogy velünk versenyt fusson. Futottunk, csak futottunk a téli alkonyatban...

4. J.K.Rowling: Harry Potter és a bölcsek köve

" Közeledett a karácsony. December közepe táján, egy éjszaka fél méter hó hullott le a Roxfortra. A tavon vastagra hízott a jég, és a Weasley ikreket megbüntették, amiért varázsvezérlésű hógolyókat uszítottak Mógus professzor turbánjára. Azt a néhány postabaglyot, amelynek sikerült átverekednie magát a hóförgetegen, Hagridnak kellett kórházi ápolásban részesítenie, hogy újra fel tudjanak szállni. A diákok már alig várták a téli szünetet. A Griffendél klub-helyiségében és a nagyteremben mindig ropogott a tűz, de a huzatos folyosókon dermesztő hideg volt, és fagyos szél csapkodta az osztálytermek ablakait. A legrémesebbek Piton pincében tartott órái voltak: ott mindig látszódott a lehelet, a nebulók pedig igyekeztek minél közelebb húzódni a forró üstökhöz. "

Hát igen, valahogy mindig úgy történt, hogy Harry történetét pokrócba bugyolálva olvastam a fenyő illatú szobában. Ilyenkor persze mindig a téli részek tetszettek a legjobban, de tekintve, hogy könyvenként ez csak egy-két oldal, és nem rágcsáltam folyton habkarikát, valószínű nem ezért kapcsolódik nálam ennyire az ünnepekhez ez a könyvsorozat. Karácsony táján szeretek mesés, kalandos, kedves történeteket olvasni, és hát mi lenne jobb ennél? Na jó, biztos van még pár hasonlóan érdekes dolog a Mézesfalásban...

5. Helen Fielding: Bridget Jones naplója II.

Aki olvasta ezt a könyvet, annak bizony megremeg a keze, amikor a karácsonyi lapokat írja. Kéretik lábujjhegyen nyújtózkodva kalimpálni annak, akinek tavaly hasonlót írtam. Vagyis valami olyasmit, hogy közel érzem magamhoz...

Drága, kedves Nigel!

Tudom, hogy csak egyszer találkoztunk Rebeccánál, amikor kihúztad a tóból. De most, karácsonykor rá kell döbbennem, hogy te, mint Mark legközelebbi munkatársa különös  módon hozzám  is közel álltál az egész év során. Nagyon közel érzem most magamat hozzád. Csodálatos ember vagy, atletikus, vonzó, erőtől duzzadó, briliánsan kreatív, mert jogásznak lenni roppant kreatív foglalkozás. Mindig érzéssel fogok gondolni rád, ahogyan csillogsz, bajnokian csillogsz a vízben és a napsugárban.Boldog Karácsonyt az én édes, drága Nigelemnek!

Bridget!

S persze ott vannak az örök klasszikusok, a Diótörő meséje, a Karácsonyi ének Dickenstől, vagy az újdonságok közül a Crowfield átka. De egy valamit még szeretnék mutatni.

6. Marék Veronika: KippKopp karácsonya

Biztos hallottatok már a gesztenye gyerekről, aki nem hitte el, hogy fenyő nőhet a szoba közepén. Kippkopp azt teszi a könyvben, amire szerintem minden gyerek vágyik, felmászik a karácsonyfára, és szintről - szintre megcsodálja a fa díszeit.
Akinek ezek után nem lesz ünnepi hangulata, az sürgősen olvasson valami nagyon karácsonyit.

Kippkopp mászott felfelé, és közben ámult-bámult.
- Csillagocska, mik ezek a hinta-palinták?
- Szaloncukrok. Karácsonykor sok-sok szaloncukrot akasztanak a fenyőfára.
- Ha cukor, akkor együk meg!
- Még nem lehet! - figyelmeztette a csillag. - Gyere tovább. 
- Most légy ügyes, Kippkopp! Ide nehéz feljutni! - kiáltotta aggódva a csillag. Könnyű volt neki, mint a cinke éppúgy röppent ágról-ágra.
De Kippkoppot sem kellett félteni: az aranyfüzérbe kapaszkodva ügyesen mászott a csillag után, egyre magasabbra. Csillogó, tarka díszek közé érkezett. Szeretett volna játszani velük.
- Vigyázz - szólt a csillagocska. - Össze ne koccanjanak, mert egy pillanat alatt eltörnek! Vékony üvegből készült mindegyik.
Hát még mennyire kellett vigyázni az óriási színes gömbökre! Az egyik olyan fényes volt, mint a tükör. Belenéztek. Nézegette magát Kippkopp, nézegette magát a csillag. Mulatságos kép bámult vissza rájuk. Akkorának látszott Kippkopp orra, mint egy krumpli! A csillag továbbvezette őt felfelé a fán. Kippkopp szimatolni kezdett, mert finom, édes illat csapta meg az orrát.
- Nézd, mézeskalács figurák! - mutatta a csillag. Kippkopp leült és megcsodálta őket, amint lassan himbálóznak a fenyőfa ágain...

Mindenkinek szép készülődést kívánok!

Ui: a posztba belecsempésztem pár karácsonyi dalt is!

Hozok még téli posztot.

Mert van, hogy azonosulni tudok a képen látható mókussal. Csak egy hópelyheeet!:)