Zenka szerint a könyvek...

Immár mélyen együtt érzek a lányregények hőseivel, pedig tőlük aztán folyton behánytam. Mert én pontosan ugyanolyan nyálas, tökkelütött idióta vagyok, mint ők.

Előre szólok, véleményem szerint túlértékelik a könyvet. A molyon 96%-os a tetszési mutató, és egy kezemen meg tudom számolni, hányan adtak rá négy pontot, vagy az alattit. Tőlem négy pontocskát kapott.

Pedig jó volt olvasni Elkeles sablon párjának sablon sztoriját. Annyira de annyira unalmasan is meg lehetett volna írni a történetet, mégsem ásítoztam, sőt: sokat nevettem, és rendesen izgultam ezért a kettőért itt ni a borítón.

Alex Fuentes és Brittany Ellis egy gimibe járnak, ahol a tantestület egyik meghatározó elve, hogy áthidalja a diákok közötti társadalmi ellentéteket. Namármost, ez egészen nehéz dolog, tekintve, hogy egy azon suliba járnak a szuper gazdag, fehér északiak, és a szegény mexicanók is. Nyilvánvalóan sok különbség van a két szereplőnk között is. Alex élete nem egyszerű, hisz egy droggal kereskedő bűnbanda tagja, családja sosincs teljes biztonságban, mindennapos az életében lövöldözés, vagy egy kis csetepaté. Brittany pedig, úgy szólván tökéletes. Ő a legszebb lány a gimiben, ő a pompom csapat vezérszurkolója, van egy csini focista fiúja is, és alapvetően az a lány, akit mindenki utál, de mindenki szeretne a helyében lenni. Alex úgy ismeri Brittanyt, mint buena tortat- avagy jó csajt, Brittany meg egyenesen retteg a sittesnek vélt Alextől.
Kémia órán mégis - a sorsnak és az ABC-nek hála- együtt kell tanulniuk, ami közben persze kiderül, mi a látszat és a valóság, és hatalmas nagy szerelem kerekedik. A kérdés már csak az, hogy valóban áthidalhatóak-e a köztük lévő különbségek...

A könyv 3/4 -e amúgy öt csillagos. Brittany és Alex szemszöge folyton váltakozik, ami izgalmassá teszi az elbeszélés módját, ugyanakkor a fejeztek annyira rövidek, gondolom a célcsoport igényeit figyelembe véve, hogy gyorsan haladhat az ember vele, mert amint véget ér egy Brittany fejezet, és meglátjuk a sötétített betűkkel szedett " Alex"-ot, rögtön rácuppanunk.
Brittany afféle lassú víz partot mos módján kedveltette meg magát velem, Alex viszont már az első fejezet során a kedvencemmé vált. Megmondom őszintén, először nagyon zavart a sok átemelt spanyol szó. Arra gondoltam, hogy nem normális dolog, hogy itt olvasok egy magyar szöveget, és ahelyett, hogy olvasnék, szótározok. Aztán elkezdtem játszani, és megpróbáltam kitalálgatni, milyen szót is olvasok, és elég sokszor bejött a tipp, aminek nagyon örültem = nem kellett volna abbahagynom két hónap után a spanyol kurzust.
A Brittany-féle fejezetek kissé zavartak engem. Brittany eléggé idealizált szereplő számomra, a fejezetek során lassan kiderül, hogy nem felel meg a szép szőke nő sztereotípiának, és hiába mondja, hogy a tökéletesség csak álca, pont hogy az válik egyértelművé, hogy nincs is nagyon rossz tulajdonsága: szép, okos, bátor, önfeláldozó - és én nem szeretem annyira az ilyen hibátlan szereplőket.
De a történet mégis megvett magának, és nagyon élveztem. Különösen tetszett, ahogy csak lassan találtak egymásra a szereplők, és hogy mindezt úgy írta le Elkeles, hogy cseppet sem volt nyálas, pont olyan romantikát nyújtott, amit én szeretek. A másik jó pontot pedig arra adom, hogy mindamellett, hogy Brittany és Alex szépen egymásba gabalyodtak, a világ nem szűnt meg létezni mögöttük, a történet bonyolódni kezdett a másik két szálon is, nem burkolóztunk bele a rózsaszín ködbe, ahogy az a tini regényekben már olyan sokszor olvashattuk.

Aztán kipukkadt a lufi, jött a mélyrepülés. A könyv utolsó harmada nem hozta az elején kapott színvonalat. A történet kliséssé vált, a szereplők picit megrekedtek, kaptunk egy kis B kategóriás gengszterfilm snittet, az utolsó fejezet pedig nálam - már most tudom- elviszi az év legrosszabb epilógusa díját. Bocsánat, de így van. Ez a könyv annyira spontán és laza volt, annyira tetszett, hogy nem kerültem költői szóvirágok közé, és mégis működött a tíz csillagos kémia romantika, de tessék, így is ellehet rontani. Volt idő, amikor utáltam, hogy olyan gyorsan haladok vele, de sikerült úgy befejezni, hogy már csak bosszantott, és ahelyett hogy méláztam volna még a történeten egy kicsit, gyorsan becsuktam a könyvet.

Simone Elkeles: Perfect Chemistry- Tökéletes kémia
Könyvmolyképző Kiadó 2011

/411 spanyol szavaktól vibráló oldal romantikus gyors olvasóknak/

Értékelésem: 7/10

A könyv egyébként 14 éves kortól ajánlott, és a korhatár szerintem egészen indokolt, hiszen kapunk azért tini erotikát is bőven. Alextől pedig simán eltanulhatjuk, hogyan kell átkozódni mexicano módra.

Az Alkimisták titkokkal kereskednek, és a göröngyös múltam ellenére én még mindig eléggé Alkimista vagyok ahhoz, hogy utáljam, ha nem kapok válaszokat. Szerencsére ahhoz is eléggé Alkimista vagyok, hogy magam vadásszam le őket ebben az esetben...

Mint tudjátok, akaratom ellen váltam nagy Vámpírakadémia rajongóvá, és máig nem bírom szavakba foglalni, hogy mit szeretek én annyira Meadben, de a csaj valamit nagyon tud...

Példának okán, ki tudta választani a VA sorozatból a kedvenc szereplőimet, és úgy gyúrt egy új spin off sorozatot, hogy olvasás közben folyton csak arra gondoltam: ez igen. Köszönöm Mead kisasszony, - vagyis nem nagyon tudom a hölgy családi állapotát, de akkor is- nagyon hálás vagyok ezért a könyvért. Ezt akartam én olvasni már régóta.

Sidney Sage-t, az alkimistát,  a Vámpírakadémia negyedik részében ismerhettük meg, és  már akkor éreztem, hogy nem maradhat mellékszereplő. Annyira érdekesnek tűnt a karaktere, a világhoz, emberekhez meg vámpírokhoz való viszonya, meg maga a foglalkozása is, hogy már képzeletben ki is színeztem az új sztorit, és amikor megtudtam, hogy valóban lesz olyan, nagyon izgatott voltam. Sidney nem nyafka, nem különösebben szép, nem mondanak rá olyan jelzőt, hogy úgy megy, mint egy támadásra készülő vadmacska - bocsi, de az ilyenektől hányingert kapok- , vannak berögződései, aggályai, félelmei és én ezt nagyon díjazom benne. Ugyanakkor Sidney okos, rafinált és öröm olvasni, ahogy megpróbál érvényesülni, szeretem benne, hogy nem egy divatos karakter. Mead szerencsére nem játssza meg az unott " én csak egy átlagos kis csaj vagyok" sémát, és végre olyan emberhez rántotta a történet cselekményét, akitől nem leszek húsz oldalanként rosszul. Bocsi Rose és Lissa rajongók, a sorozat végére én már tényleg kedveltem őket, de nem tudtam sehogy sem megszeretni a párost. Namármost Sidney Sage-nek is megvannak a hibái, nem lengi be a titokzatosság és egzotikusság örvénye, de a karakter pont ezért jó - meg azért is, mert tesz ebben a könyvben is olyat, amitől meglepődhetünk, és elkezdhetünk kombinálni olyan dolgokon, hogy mit fog még tenni. :)

- Ezt az egy bekezdést csak az olvassa el, aki már kiolvasta az egész Vámpírakadémia sorozatot-

A történet egyébként elköltözik a Szent Vlagyimir Akadémiáról és a mora udvarból, egyenesen a napfényes Palm Springsbe utaznak szereplőink, azzal a céllal, hogy elbujtassák a politikai merényletek elől menekülő - és a Lissa uralkodásához mindenképp szükséges- királyi sarjat, Jillt. Mivel Jillnek korának megfelelően suliba kell járnia, Sidneyt is beíratják az Amberwood középiskolába, mint végzős diákot. Ámde hiába utazott a csapattal Eddie, a dampyr testőr és hiába csatlakozott a társasághoz minden idők legsármosabb mora aranyifja Adrian, a dolgok nem mennek olyan egyszerűen. Sidneyt folyton sakkban tartja az alkimisták helyi képviselője, az apja még a távolból is terrorizálja, rá kell jönnie, miért is olyan különlegesek a diákok tetoválásai, és a háttérben gyarapodni kezdenek a különös vámpírgyilkosságok.

---

Ez nem egy pörgős, gyors cselekményű kalandregény, viszont egy nagyon erős bevezető, én sokkal jobb sorozatra számítok, mint amilyen az előző volt. Hogy miért? Vegyük először is azt, hogy itt akkora ellentétek vannak a szereplők között, amiket nem lesz könnyű áthidalni. Sidney alkimista, neveltetése és ösztönei szerint is irtózik a vámpíroktól, mégis vámpírokat kell védenie, vámpírokkal kell együtt élnie, barátkoznia. ( Ráadásul ki tudja, milyen ellentétek vannak még a képességei és az előítéletei -netalán érzelmei- között. )
Aztán ott van Adrian, aki ugye még mindig nagyon-nagyon szerelmes, de mindezek mellett még most sem nagyon tudja, kicsoda is valójában, és nyilván nagyobb dolgokra hivatott, mint amit gondol magáról. Eddie-nél előre látható a tiltott szerelem vonal, Jill meg... hát nyilván egyszer majd nagyon szép és magabiztos lesz.Őszintén szólva számomra Jill jelenleg töltelékszereplő. No de mindezek mellett még ott vannak a titokzatos és szigorú tekintélyelvű szabályok szerint élő alkimisták, a mora politikai harcok, és a szokásos kis háttérszereplők, a vérszomjas strigák is. :)

Volt pár dolog, amin meglepődtem olvasás közben, és annyira meglepődtem azon, hogy meglepődök, hogy rögtön elkezdtem a dologról emailezni. Aztán voltak dolgok, amiket már jó előre sejtettem. Az van Meaddel, hogy pont akkor talál ki egy csavart, amikor nem is számítanál rá, viszont a történések kulcsát, megoldásait, - jelen esetben, hogy ki vagy kicsodák a hunyók- , ha jól figyelünk ki lehet következtetni. De mégiscsak úgy ír, hogy teljesen a könyvbe húzza az embert, és még az is érdekessé válik, hogy kávét vesznek a szereplők, vagy hogy óra előtt miről csevegnek a diákok. Talán pont az a jó Meadben, hogy úgy ír az általa felépített világról, mintha csak a miénk lenne, teljesen erőlködés nélkül, hétköznapian.

Ugyanakkor szeretem, ahogy a könyveiben gyötrődnek a szereplők. :) Tudom, nem kedves dolog, de ez van. Aztán meg: Adrianon nagyon sokat lehet nevetni, régen nem is nagyon értettem, mit szeretnek annyira benne, de most már ő is beletartozik a vicces szereplők best off szelekciójába. Sőt. Ki tudja, mi lesz itt még...

Az van, hogy nagyon várom a következő részt. Szinte átkozom magam, hogy mi a fenének olvastam ezt el, olyan rövidnek tűnt ez a könyv. A végét persze nem különösebben kedveltem, nem is értem, miért mondják rá, hogy függő vég... Ez egy rendesen befejezett könyv, amiben előrevetítik, mi is lesz a következőkben, és hogy őszinte legyek,nem örülök a látottaknak. Amikor megláttam a srác nevét, csak arra tudtam gondolni: ez most minek jött ide? És hogy: ugye nem fogja az egész bagázst vissza csődíteni? Nem akarok egy VA reload-ot, én ezt a sorit akarom.

Richelle Mead: Vérvonalak #1
Agave 2011

9/10

Gondolataim olvasás közben: szerintem én ezt még el fogom olvasni... és kifejezetten tetszett, hogy megint egy olyan sorozatot olvasok,amin agyalhatok sokat

Kedvenc jelenetek: természetesen amikor Sid és Adrian civódik egymással

A történet gyenge pontja: Jill. Nyafka, uncsi, remélhetőleg Eddie miatt megszeretem.

Mikor jön a folytatás? Elvileg még öt része lesz - ez volt a legutóbbi infó, amit olvastam-, és a második rész, a Golden lily szerkesztett változatát nemrég adta le Mead, ez amerikiában  2012 júniusában fog megjelenni, úgyhogy még egy darabig várnunk kell rá.... ( A címlap alapján egyébként azon agyalok, hogy lehet, hogy Sid húga is szereplővé fog válni? )

Kicsit olyan nekem most a moly, mint mikor az embert kitessékelik a jól bejáratott, foltos karosszékéből... Semmi bajom nincs vele, de eltűnt a komfortérzékem. Lassan csak egyenes háttal merek mellé leülni, és félek, valaki kiszól karcolás közben, ne csepegtessem le a kakaómat. A macskát sem hagyják már a könyököm mellett durmolni. És itt nem a cicás karcokra gondolok. Csak régen egy vacok, egy kényelmes zug volt a moly, most meg egy hely. Bumm. Tudom, nehéz megérteni. De ha jól figyeltek, látjátok a különbséget a két dolog között. Előre szólok: nem fogok elköltözni a molyról, és nem fogok többet szűrni annál, mint amennyit szűrnöm kellene... Meg tudom, nem kell magyarázni, értem én, hogy jobb lett, nagyobb, igazi multifunkcionális csoda, csak engem pont ez nem érdekel. Valószínűnek tartom amúgy, hogy túlnőtt rajtam. Aztán az is eszembe jutott, hogy régen az olvasásra csábított, most meg pont attól veszi el az időmet. Meg hát itt van a blog, ami még mindig egy kényelmes menedék, ahová szeretek betérni, és még véletlenül sem játszótér. Amikor ide jövök, hazajövök picit, ez az én kuckóm. Úgyhogy butaság lenne tovább hanyagolni. Szóval az van, hogy úgy döntöttem, picit visszahúzódok ide. De vannak más terveim is.

Először is, tudom, sokan kibuktok az irányszámoktól, de nekem most terveim vannak, mégpedig 50 könyvet ki akarok olvasni. Ötven könyv szerintem egy évre egészséges limit :). Tavaly is annyit olvastam, meg azelőtt is. Úgyhogy most is annyit szeretnék.

Aztán a tavalyi mazochista évet szeretném kicsit megspékelni azzal, hogy idegen vizekre evezek, megpróbálkozok pár első látásra idegen és " nem akarom"  könyvvel is megbarátkozni, megmondom őszintén bennem van a félsz, de nyitottnak kell lenni a műfajokra és témákra, én azt mondom.

Vannak aztán kihívásaim, amiket ápolgatnom kell:

- egy boszis, ahol még mindig keressük a boszikat, jutalom egy macska és egy seprű.

- egy rémes, mert az egészséges borzongás igenis jó dolog, jutalom nincs, viszont év végére kiderül, ki vagy micsoda a legfélelmetesebb...

- még mindig várok minden irodalmi kalandort a norvég erdőkbe- eddig jelentkeztek páran, de senki nem bírta a végéig...

- és mindenkit arra bíztatok, hogy 2012-ben olvasson legalább 12 félét.

Valahol olvastam nemrég, hogy az a jó könyvesblogger, aki megbízhatóan ír a könyvekről. Azt is olvastam, hogy nem jó túl őszintének lenni, nem szabad megbántani egy szerzőt és kiadót sem, nem szabad eltérni a tárgytól, mert az senkit sem érdekel. A könyvesblogger a könyvről írjon. Ez a gondolatmenet hord némi ellentmondást magában, hiszen a könyv önmagában véve lehet jó és rossz is. Bántónak érzem, ha azt olvasom valahol, " hogy a könyvesblogger, mint olyan,  általánosságban nem írja le, ha nem tetszett neki a könyv, vagy csak pár sorba tuszkolja negatívumokat", és ez így helyes. Az általam ismert könyvesbloggerek leírják a gondolataikat, szerintem meg így helyes. Nem is olvasnám őket, ha nem lenne így. Tudnék még írni erről sokat, de mára eleget offoltam. Lehet csinálok ilyen kategóriát is ... Ja, már van olyan, az a neve csak úgy....

Januárban hobbittal kezdtem az évet, meg tizenegy törpével...

Aztán olvastam egy modern, szomorú Csipkerózsika-történetet, s mert a szomorú történeteken igencsak el tudok kámpicsorodni, vigasztalásképpen belehuppantam a 19. századi társasági életbe. A korabeli elit társaság cseppet sem untatott, s megütközéssel fogadtam, hogy a könyv kiadója nem osztja véleményem. Mindez kisebb lelki traumával járt, így februárban dacból félbe is hagytam három elkezdett könyvet...
Ian McEwan hozta vissza a lelkesedésem, mindenféle vággyal, meg vezekléssel, megjárva a frontot, meg Londont a második világháború idején. Aztán kölcsön könyvvel folytatódott az év, Niki jóvoltából ellátogattam Texasba, hogy egy önimádó golfjátékos lamúrján nevessek, s rögtön utána újabb könnyedebb könyvbe kezdve, megjártam Elisabeth Gilberttel a napfényes Itáliát és kipróbáltam milyen jó élete van egy zen lánynak. Jó volt zen lánynak lenni, a nyugodt és boldog élet ígéretével csiklandozta a lelkemet, ám győzött a lustaság, és a való világ. Persze a vágy még mindig megvan...
Márciusban többször is kalandom volt a konzervdoboz nagyságú pick pack ponttal és a hűtőgépek újságárusbódéba tuszkolása miatt elhűlt eladónővel, - aki a legutóbb már csak úgy üdvözölt: - ááá!, a könyves lány :)- , majd visszacsöppenve Magyarországra elolvastam Kéki Kata,alias Teréz Anyu újabb szenvedéseit, negróval meg mindenféle aranyos monológgal fűszerezve.
Aztán jött az igazi fordulópont, mert belekóstoltam az időutazásba és volt idő, amikor minden vágyam az volt, hogy árnyvadász legyek; de ha már nem tudtam semmit sem tenni a dolog érdekében, hát újra kezdtem a kalandjáték könyveket, és 2011. április 11 volt a dicsőséges napja, amikor MAJDNEM  legyőztem a gyíkkirályt. ( Szerencsétlenségemre rossz ajtón nyitottam be, viszont kiemelem, hogy jetitől nem kell félni, mert az összeset kiirtottam. )
Még mindig április volt, amikor rémisztő dolog történt, kitört ugyanis a nagy Outlander háború, melynek tudtomon kívül casus belli kirobbantója voltam, - vitáztunk, meg puffogtunk, kiderült, hogy túl sok a szex, aztán mégsem, aztán meg mégis, én meg önvizsgálatot tartottam, hogy mennyire egy béna blogger vagyok, mert naiv posztjaimmal háborút indítok ártatlan emberek erkölcsei ellen, és megfogadtam, hogy körültekintőbben fogok posztolni, nem hagyom, hogy irreális érzelmeim irányítsanak. Sajnos ennek köszönhetően vártam néha heteket a rajongott könyveknél, hogy visszavegyek kicsit, és kikapcsoljam a rózsaszín ködöt, jobban átlássam a dolgokat. Mint később kiderült, ez hiba volt - lásd elég sok könyvről nem írtam posztot...
Na szóval április kellemes, meleg hónap volt, ha emlékeztek, húsvét napján, a méhektől zümmögő, barackvirágos, kint olvasós időre, amikor is nem tudtam elolvasni, hogy Jace, mit akar mondani Clarynek, amin annyira kiakadtam, hogy ahelyett, hogy valóban elolvastam volna az előbb említett részt, lecsaptam a könyvet és írtam egyik rejtett , könyvekhez kapcsolódó komplexusomról, miszerint a világ nem hagy engem olvasni, s bár örvendetes dolog ez, de néha bosszantó.
Májusban kiderült, hogy Fejős könyveiben - basszus- Judit mindenütt ott van, aztán Márain bőgve egy sort, egy szép napon mazochizmust vállaltam. Gondoltam kiderítem, létezik-e az országban olyan, hogy színvonalas, magyar, női, szórakoztató irodalom. Nagyon úgy tűnik, hogy nem. ( A keresés folyamatban. )
Május 21. napján teszem fel azt a korszakalkotó kérdést, miszerint miért kellett lefeküdni Samnak Daviddel, majd két héttel később lepleződöm le, igen, szerettem a Csokoládét, és édesszájú vagyok.
Június elején kiderül, hogy nem bírom a pasis könyveket és nem érdekel semmiféle  drog. Majd három nappal később elolvastam életem legkülönösebb könyvét, ami a norvég ingoványban játszódik, és folyton fura emberek énekelnek benne valami amerikai lányt keresve - közben az is kiderül, hogy van úgy, hogy a világ egy minimális négyszög.
Nem sokkal ezután öregebb lettem egy évvel, úgyhogy ha már így történt, felvállaltam a boszorkányságot is, csináltam kérdőívet, boszis játékot, meg boszis eseményt, ami olyan népszerű lett, hogy picit túlnőtt rajtam, és rá kellett jönnöm, jobb lett volna az elején szigorúbban fognom az egészet,-  lassan mindenki boszi lesz a molyon - , de igazából nem bánom, van még seprűm elég, amit kiosztogathatok...
Ugyanebben a hónapban, amikor a nyári meleg a tornácra űzött, olvastam el életem első könyves képregényét, Vincent cicáról és Van Goghról, ahogy már Heloise is idézte kedvenc miniszterelnökömet, hihetetlen volt, de élmény.
Július elején miniszünidőmben leugrottam Crowfieldbe, hogy újra meglátogassam az apátságot, ami elég rossz állapotban volt, még a harangtorony is leomlott. A középkori hangulat után Erdélybe vágytam, de nem tudtam, hogy  egy posztmodern lányregény értékeléséhez kisestélyi és igazgyöngysor kell, amin egészen kikészültem. Pontosan ezután találtam partnerre a szalonban Lord Henryvel, akivel kibeszéltük Dorian Grayt, mert elrejtette előlünk az arcképét. Júliusban volt az Olvasás hét hete elnevezésű esemény is, amit azért szerettem, mert szeretek magamról beszélni :), és mert elég sok mindent meg lehetett tudni másokról. Viszont később kiderült, 7 hét nekem már kicsit túl sok volt.
Júliusban egyébként harcos amazonként vettem fel a harcot az elesettek mellett és hisztériás kirohanásaim voltak a könyvrongálók ellen- írtam karcot és posztot is a könyvtári firkálók ellen, valamint megmentettem egy kiskutyát, úgy, hogy egy könyvtári könyvet közben én is megrongáltam.
Augusztusban végzetes találkozásom volt pár vámpírral, és ha már összehaverkodtam velük- pedig ti aztán tudjátok, milyen előítéleteim voltak-, be is iratkoztam velük a Szent Vlagyimir - vámpír - Akadémiára, és egy hónap alatt le is daráltam velük hat évet - nagyobb részt - a suliban. ( Néha lógtunk kicsit.)
Aztán még ugyanebben a hónapban, a szent mazochizmus jegyében, elolvastam egy fura on-line regényt, ami fura nyelven íródott, egy fura fiúról, aki furán csillog... No comment.
Az egyik legnagyobb meglepetés volt számomra, hogy a kicsit naiv kiadós posztomat olvasva több kiadó is megkeresett. Még mindig csak pislogok.
Aztán kiderült, Jézus szeret engem. Megmondom őszintén, picit tartottam tőle, hogy a fura csillogó fiúról fura nyelven megírt fura online regényről szóló posztom miatt sok negatív energia vetül majd rám, szóval igazán jól esett a bók.
Kicsit visszaugorva az időben, 2011. július 31. napján, 19 óra 48 perckor - megnéztem a molyon, ahol erről pontos nyilvántartás van- léptem be először Jericho Barrons könyvesboltjába, ami végzetes találkozásnak tűnt. Fél órával később már a falra passzírozva értetlenkedtem Mackel együtt, hogy tündérek? mi ez a hülyeség, viszont folyton elnyomta ezt a gondolatot egy másik máig nem szűnő hang is, miszerint: arh, ki ez a hapsi??? Na szóval, a kérdésre csak a beavatottak tudják a választ, viszont egy biztos, én is megtalálom...
A szeptember és október a súlyos addikciók tüneteit mutatta. Hol Vámpírakadémiáztam, hol Tündérkrónikáztam, néha felváltva, igazat megvallva nagyon élveztem, a két sorozat közben fellépő ködöt, meg azt a fajta delíriumot, amit  olvasással szerezhet az ember.
Októberben vagánykodtam kicsit, és kipróbáltam a vámpírszexet, de nem nekem való.
Aztán indítottam egy képes játékot, amiből egyelőre nem lett sok semmi...
Novemberben megtanultam varázsolni egy boszorkányos ifjúsági regényből, és olvasónaplót vezettem egy ful romantikus ugyancsak bűbájos regényből, kiemelve a romantikus irodalom pár bájos szakzsargonát. Csak annyit írok ide, rózsabimbó!
Eztán következett a nagy freeblog -krach, ami jobban átformálta sorainkat, mint az áprilisi háború. Sokan elköltöztek, én egyelőre itt maradtam. ( Viszont máig sajnálom a kiesett piszkozataimat és a kommenteket. )
Novemberben bájos rózsaszín macskás sablonom volt, amit egy hét alatt levedlettem; rögtön utána sablonvadászatra indultam, kibeszéltem Nimával a külföldi sablonokat, és rájöttem, hogy külföldön nagyon sokan olvasnak félmeztelen hapsikról...
Arundhati Roy Indiai könyve kicsit megrezgette a békés világomat, igazából nem akarok róla beszélni...
Aztán decemberben elkezdtem a telet várni, és főleg meséket, ifjúsági regényeket olvastam, majd legutolsó posztomban mégis írtam azokról a könyvekről, amiket önálló poszt híján a címben nem neveztem a nevén. Utolsó kiolvasott könyves élményem a VA folytatása, a vámpíros, alkimistás Vérvonalak volt, és méltó zárása volt az évnek, mert nagyon szerettem a könyvet.

Huhh, szóval mint látjátok, mozgalmas évem volt. :)

Nyilvántartásaim szerint pontosan 50 könyvet olvastam el, ami pontosan elégnek tűnt. Egyetlen újévi fogadalmam sem tartottam be, úgyhogy most csak annyit fogadok meg, hogy 2012-ben időben elkezdem az év végi összesítőt.

Az év könyves élménye: számomra az volt, hogy találtam embereket- nem egyet és nem kettőt-, akikkel ki tudtam beszélni privát levelezésben az olvasott könyveket egész részletesen. Ez már régóta hiányzott, és minden levelezést nagyon élveztem, még akkor is, ha csak pár soros volt. Így persze lesznek könyvek, amiket hamarabb fogok azonosítani egy Amadeával vagy Nimával, mint a szerzővel, de ez mellékes dolog.

Az év vállalkozása: a kiderítem, létezik-e az országban olyan, hogy Színvonalas, Magyar, Női, Szórakoztató Irodalom küldetés. A válasz még nem végleges- és hát szerencsére sosem lesz az- de a helyzet hölgyeim elég kiábrándító.

Az év "talán mégsem kellett volna" könyve: Arundhati Roy Apró Dolgok Istene volt - egészen felkavart, pont amikor békére vágytam...

Az év legviccesebb mondata: Kerstien Gier: Zafírkék: " Pudingot csináltál belőlem. "

Az a mondat, amit véleményem szerint nem kellett volna leírnom posztolás közben, de hát késő bánat: "Na szóval: én nem akarok minden VA posztot ezzel kezdeni, de úgy utálom a borítókat, hogy mégis muszáj lesz hangot adni neki: vííííííííííííííí!,"

Az a mondat, amire különösen büszke vagyok, és beleborzongok, ha csak ránézek:
"Jericho Barrons, maga a két lábon járó rejtély."

Az a poszt, aminek írása, előkészítése során a legtöbbet nevettem:Gyémántfiú, az online regény

A könyv, amiről még oldalakat tudtam volna írni: Monika Fagerholm: Az amerikai lány

2011 visszatérő motívuma ( 2010-é a "hihetetlen" volt ) : a "könyörgöm" szó...

Amire nagyon büszke vagyok: 1.) hogy a közvélemény-kutatásomban megkérdeztem: " szia! hogy vagy?", valamint hogy a kérdőívet kitöltők többsége tudott olvasni...
2.) hogy leírhattam a varázsmondatot: "annyira úgy érzem" :)))

Öhm, az év pasija: Jericho Barrons - ez nyilvánvaló, és talán a következő év is az övé lesz...

Az év női főszereplője: Gwendolyn Sheperd

Az év ifjúsági sorozata: Kerstin Gier: Rubinvörös, Zafírkék - Időtlen szerelem sorozat vagy mi, de szerintem tök béna ez az elnevezés.

Az év sorozata: Moning: Tündérkrónikák sorozat - ami szerintem megint béna elnevezés

Az a hely, ahová én is belépnék, és ellennék egy darabig: szerintem meglepő, de a Vámpírakadémia világa tetszik ennyire.

Az év könyve díjat nem akarom kiosztani, mert most a sorozatokat szerettem leginkább- lásd az előző hármat.

Az év citromdíja: Vass Virág: Vulevu! Nem, ezt senki nem akarhatja...

Az év mellékszereplői jól megértenék egymást: Xemerius a vízköpő, és Adrian a vámpír

Az év meglepetése: hogy megkedveltem a vámpírokat.

Az év kérdése: kicsoda Jericho Barrons???

Az év fogadalma, amit  majdnem teljesítettem: Moning Keserű ébredéséhez írt értékelésemben írtam le, miszerint: " Ez nem lesz valami konstruktív értékelés, DE:
holnap lesben állva fogom várni a futárt, és egy tigrisugrással a folytatásra vetem magam. " Tigrisugrást nem produkáltam, de agresszíven kihúztam a futár vasmarkából a könyvet, szegény csak pislogott.

Az év "hát ebben a könyvben sem lennék szereplő" kategóriájának nyertese: Fejős Éva: Eper reggelire könyve volt.

Az év legfurább könyves álma: amikor Barrons lehúzta a homlokáról a cipzárt - azt kell, hogy mondjam, jelzés értékű álom volt.

Az év könyves rémálma: Tisza Kata dolgozatot akar íratni velem a jelzőkről...

Az év legjobban várt könyve: Mead Vérvonalakja, meg a Shaddowfever, ami NEM jelent meg. ( morcosan néz )

No, drágáim, az van, hogy eléggé elhúzódott ennek a posztnak a megírása, közben volt pezsgőbontás, sőt most véget ért a Bécsi filharmonikusok újévi koncertje is, úgyhogy csak annyit mondanék, mindenkinek legyen könyvekben meg vidámságban gazdag következő éve, legyen béke, jelenjen meg az összes folytatás, amire várunk jó hamar.

Köszönet minden kölcsönkönyvért, türelemért, kommentért és ajándékért, még a furcsa kereső szavakért is ;)

.... de szólok pár szót róluk...

2011 ugyanolyan rapszodikus volt poszt gyártása ügyileg, mint az előző évben - tudom nagyon magyartalan, de így hagyom-, szóval kimaradt pár könyv, amikről szerettem volna írni, de a gépszíj, az időhiány, a depi vagy más ok miatt nem sikerült posztot gyártani minden olvasmányomhoz.
Mivel fenntartom, hogy még lehet, valamelyik vad pillanatomban mégiscsak kapnak egy tisztességes bejegyzést, így csak pár sort írok hozzájuk, aztán majd ha mégis lesz poszt, vissza fogom dátumozni őket, vagy mégsem? Na majd eldöntöm.

Tehát itt található a szégyenlista ( az enyém, nem a könyvek rosszak):

1. Diana Wynne Jones: A vándorló palota
Még Jeffitől kaptam kölcsön, és teljesen meglepődtem, milyen nehéz könyv... Ez az első emlékem, meg hogy imádtam az alcímeket. Mivel az anime nagy rajongója vagyok, nem okozott különösebb csalódást, nagyon jól szórakoztam rajta, de rajongást nem váltott ki, emlékszem szívesen beszélgettem volna a film és a könyv különbözőségeiről, és Howlról akartam írni magamnak egy kis rezümét, mit is gondolok másképp róla a könyv alapján - szerintem picit pszichológiai eset, de mindegy-, aztán nem találtam partnert ennek megvitatásában, és talán pont ezért nem sikerült megírni a posztot sem...

2. Karen Marie Moning: Hajnalra várva
Tipikusan az az eset, amikor annyira imádom az egész sorozatot, hogy egyszerűen nem vagyok hajlandó időt szánni a poszt gyártására, inkább olvastam tovább, és zavarbaejtő elméleteket gyártottam Nimával. ( Erről még biztos fogok írni, nem ússzátok meg!)

3. Karen Marie Moning: Dreamfever
Tipikusan az az eset, amikor annyira imádom az egész sorozatot, hogy még az  idegen nyelvű olvasás, a monitor vibrálása, a felállás utáni koordinálatlan mozgás, éjjeli olvasás miatti szemfolyás, derékfájás, és elalvás előtti töprengés: " tényleg ezt mondta?" , fél óra múlva megfordul az ágyban " úgy nem érthette, de ha mégis... jajj, fel kellene kelni, hogy újra elolvassam" sem riaszt el.
Poszt írására nappal már nem volt energia, meg hát újra kellett olvasni...

4. Richelle Mead Vámpírakadémia utolsó kettő ( ? ) rész
Igazából annyira összefolyt az egész sorozat- mert hogy egymás után olvastam el mind a hat részt, hogy lövésem sincs, mit gondoltam ebben a részben, meg abban, csak azt tudom, hogy jó volt, és hogy hmmm, és hogy méééég ...

5. Karafiáth Orsolya: Cigánykártya
Nagyon lelkes voltam, amikor megvettem, mert olyan igényes és szép, de aztán rájöttem, hogy nem tudok az egésszel semmit sem kezdeni, a versek nem tetszenek, a kártya rajzai sem, körülbelül olyan lehet ezekkel a kártyákkal jósolni, mint az ókorban a madárbelekből, mert lövése sincs az embernek, mi mit jelenthet, csak hümmög közben valamit, - nehogymár leégjen a többiek előtt-, bár nyilván nem vagyok kellően művészi beállítottságú hozzá...

6. Vass Virág : Vulevu
Igazából azért nem írtam róla semmit, mert dührohamot váltott ki az egész könyv- ami odáig fajult, hogy elővettem egy piros ceruzát és aláhúzogattam a hülyeségeket benne-, és hát olyan posztot írtam volna, ami nem illik sem hozzám, sem a bloghoz, sem pedig az ide járók lelki alkatához, úgyhogy inkább megkíméltem ettől mindenkit.

7. Benedek Elek: Világszép nádszál királykisasszony
Ezt még nyáron, a nagy kánikulában olvasgattam, amikor rájöttem, jó lenne meglesni, mik azok a dramaturgiai elemek, amiket majd felhasználhatok az én modern mesémben - amiből egész évben sikerült 22 oldalt megírni-, de a mese olvasással sem jutottam olyan sokat előre.

8.Jamie Oliver: Jamie főzőiskolája
Kiiratkoztam.

Rendes éves értékelésem is lesz, azt majd szilveszter estéjére hozom.

Így kezdődik:

- Már elnézést kérek, de ez itt egy templom! Szent helyen nem illik csókolózni!
Rémülten hátrahőköltem, és kinyitottam a szemem. Azt gondoltam, egy régimódi lelkészt pillantok majd meg lobogó reverendában, amint felháborodott tekintettel egyenesen felénk siet, hogy erkölcsi prédikációt tartson nekünk. De nem lelkész volt, aki megzavarta az együttlétünket. Még csak nem is ember, hanem egy kis vízköpő, aki az egyik templomi padon kuporgott közvetlenül a gyóntatószék mellett, és ugyanolyan meglepetten meredt rám, mént én őrá.

(( Naná, hogy kimásolom az első bekezdést, nektek, akik még nem olvastátok, és nektek, akik már olvastátok ;) ))

Már az első résznél is gondban voltam, hogy miképpen - értsd hogyan, csak költői hangulatban vagyok- írjam le, miért szeretem ennyire ezt a könyvet, és most még inkább zavarban vagyok. *Próbálom visszafogni magam, és beteszek a poszt írásához egy kemény rockszámot hangulatfestő zenének, nehogy elszaladjon velem a ló. *De mégiscsak azt kell mondanom, valahogy telitalálat számomra mind a sztori, mind a szereplők, a borító - vááá-, a cselekmény, a humor, szóval az van, hogy minden. ÉS ez olyan szánalmas, úgy értem, hogy nem tudok mást írni, mint hogy nagyon szeretem...

Na de akkor is, * hiába üvöltik a fülembe, hogy átok ül a falakon - normáliis??- *ez a könyv annyira jó, higgyétek el, hogy legszívesebben - persze csak szolidan - dühöngeni kezdene az ember, hogy miért nem hosszabb. Nyilván el kell olvasni az elsőt is, hogy idáig jussunk a rajongásban, mint én, de már az első könyv, a Rubinvörös első oldalának közepe táján tudtam, hogy ez lesz belőle.

Ifjúsági regényből rengeteg van, még akkor is, ha csak a magyar piacot nézzük, s ha idegen nyelven is olvasunk, szinte alig tud választani az ember. De valahogy ez a könyvsorozat másabb, mint a többi. Lazább, hangulatosabb, egyedibb. Persze, nincsenek itt olyan hű de nagy dolgok, - magán az időutazás témáján kívül-, inkább csak olyan apró finomságokról beszélek, ami miatt igenis tud kortalan lenni egy könyv, ami miatt igenis jó olvasni,  ami miatt valahogy jókedvet hoz.

Adott ugye Gwendolyn, aki még most is csak pár hete utazik az időben, és számomra eddigi olvasmányaimat figyelembe véve ő a legszimpatikusabb elbeszélő az ifjúsági olvasmányaim történetében, annyira vicces kommentárjai vannak, és annyira természtesen bújt Gier a bőrébe, hogy egyszerűen bármiről van szó, csak mosolyog az ember. Aztán adott ugye a szívtipró Gideon, aki meg pont az a pökhendi paprikajancsi típus, akit én nagyon szeretek, lehet vele szócsatázni, meg etikettet gyakorolni, meg szócsatázni, meg bámulni, ahogy alszik, ahogy kardozik, meg szócsatázni, meg nézni, ahogy a homlokába hullik az egyik rakoncátlan hajtincse, meg ahogy hegedül, ugyanakkor attól függetlenül, hogy nekem zsánerem az ilyen fickó típus, mégiscsak körbelengi őt is valamiféle bizonytalanság, ami megintcsak nagyon jó a könyvben.  Belépett a sztoriba egy háziállat is, bár nyilván a fejemre borítaná a csillárt, ha ezt így meghallaná, Xemerius a vízköpő képében, akivel megintcsak sziporkázik az írónő, annyira humoros beszólásai vannak. Eddig nem hiányzott a történetből, de igazán jót tett neki, és hát ötletnek sem rossz, hiszen szellem lévén , be tud suttyogni olyan helyekre észrevétlenül, ahová nem léphet be Gwendolyn. Úgyhogy már van egy kémünk is, akitől jó sok mindent megtudunk...

Az hogy most ki az összeesküvő a nagy időutazásos világmegváltási tervben, már nyilvánvalóvá válik - persze mindezt eddig is sejtettük-, de a motivációk, és hogy mit lehetne ellene tenni, meg egyáltalán mi történik ezzel meg azzal, még mindig homályban marad, szóval még egy plusz pont, hogy a romantika meg nevetés mellett, a regény egésze alatt lehet nyomozósat játszani, ami gondolkodásra és rendületlen figyelemre késztet, ráadásul megint egy klassz függő véget kapunk, és ez megintcsak plusz pont.

Apropó nyomozás,a történet végén van egy számsor, arra biztatva az olvasókat, hogy fejtsék meg, mit dugtak el a Montrose-család Bourdon Place 81. szám alatti házában, de sajna hiába vetettem rá magam a Leslietől lopott megoldókulccsal, miszerint a számok az oldal-sor-szó-betű helyeit mutatják, nem voltam sikeres. Szóval itt szeretnék megkérni mindenkit, aki valahogy megfejtette, hogy csak jelezze, hogy meg lehet fejteni, mert nagyon szeretném tudni. Persze az is lehetséges, hogy a kiadó erre nem figyelt, és a számsor az eredeti német szöveghez igazodik, mi meg ülhetünk itt tudatlanságban... Szóval, ha valaki megtalálta a kulcsot, akkor annak tényét jelezze - nem a megfejtést!-, mert akkor tovább forgatom a kérdést a fejemben.

Kissé félek amúgy a harmadik résztől, mert azért valljuk be, ez nem egy pörgős regény, és már csak egy rész van, viszont gyakorlatilag még nagyon sok mindennek világossá kell válnia. Nem is tudom, hogy fogja ezt az írónő megoldani. Szerelem, világmegváltás, legyező tartás, ott van ugye a múltban még a másik pár is, szóval ejnye - bejnye, hát ezt még lehetett volna írni, de mindegy,  a lényeg az, hogy a harmadik regény is jó legyen, - légyszi, légyszi, légyszi -, és akkor nagyon boldog leszek, és újra elolvasom az egészet az elejétől kezdve.

Vannak sorozatok még, amiket nagyon szeretek - pl. nagyon szerettem a Végzet ereklyéi sorozatot, de az emellett valahogy elszürkül, vagy itt van a Vámpírakadémia, ami meg jónak jó, de hát mégiscsak olyan érzésem van, hogy nekem most ez az igazi. Egyik sem adta meg ezt az érzést, hogy olvassak pukedliről vagy menzakajáról én csak vigyorogjak, meg próbáljak minél lassabban olvasni, hátha úgy nem ér véget annyira hamar. Elárulom, hamar véget ért.
Néha el szoktam amúgy merengeni, amikor ismerőseim valamire azt mondják, "zenkás", hogy mit is értenek ez alatt, mert tényleg nem tudom, milyen az, - én úgy látom, olyan az ízlésvilágom, mint az időjárás, néha ezt, néha azt szeretem - viszont erre a könyvre teljes mértékben azt mondhatom, én vagyok. Persze csak átvitt értelemben. :)

Kerstin Gier: Zafírkék
Könyvmolyképző Kiadó, 2011.

10/10

Gondolataim olvasás közben: ez a könyv, jobb mint a csoki...- gondolta, és hozzá sem nyúlt a mellette fekvő nyalánksághoz.

Kedvenc jelenet: " A dal címe Emlék, és arról szól... egy macskának szerelmi bánata van. " * rockot kikapcsol, hisztériásan röhög*

(Aki pedig nem tudná: A Zafírkék egy trilógia második kötete, a harmadik kötet Smaragzöld címmel fog megjelenni előreláthatólag 2012-ben. Előreláthatólag??? Minél hamarabb szeretném, ide a kezembe.)

EMERSON & TSA.

Mi kinyomozunk és lenyomozunk,
informálunk s dezinformálunk,
megfigyelünk és figyelmeztetünk,
egyszóval
kigubancoljuk leggubancosabb ügyeiket.
Sárkány nem akadály.

Ez egy igen rövid, mindösszesen 140 oldalas furfangos mese. Rövid, de eredeti, elsősorban gyerekeknek szól, mégis szerintem le tudja kötni a figyelmét bármelyik korosztálynak. Tele van fordulatokkal, mulattató szituációkkal, hemzseg a kreativitástól.

A történet szerint létezik két ország, a zord, komor Mordia, és a vidám színes Vidónia. Történik egyszer, hogy Mordia uralkodója, IV. Burgum egy napon jobb lábbal kel fel. Ez - gondolhatjátok- nagy traumát okoz a Mordiában lakóknak, hiszen még  Mordia tizenöt kötetes Etikett- és protokollszabályzatában is az áll cikornyás fekete betűkkel: "Mordia mindenkor királya köteles minden reggel Bal lábbal felkelni az ágyból, hogy ezzel is rossz példát mutasson az alattvalóinak. "
A gondot persze az is tetézi, hogy Mordia uralkodója virágos ruhát ölt, vidám dalokat énekel és édességet eszik. Senki nem tudja, mi lehet a rejtély titka, csak arra tudnak gondolni a mord főurak, hogy valaki előre megfontolt szándékkel elrabolta Mordia királyának rosszkedvét...

A mord főudvarmester a világ legjobb - legrosszabb- detektívirodáját bízza  meg a rejtély kigubancolásával, ám szerencsére a világhíres Emerson és Tsa magándetektív irodában ebben a minutumban egy nyomozónak készülő gyakornok, nevezett Jones is ott ügyködik, a két mesebeli ország, Mordia és Vidónia nagy mázlijára.

Lezsák Levente könyve azért klassz, mert fenn tudja tartani az érdeklődését minden korosztálynak. A felnőttek talán a humort értékelik majd benne a legjobban, a gyerekek pedig a történet játékosságát, ami nem csak a cselekményben, a nevekben vagy a képekben bújik meg - amiket Cserkuti Dávid készített-, hanem az egészen kacagtató szójátékokban is.
A szereplők ugyan nem egyediek, van a történetben hős, szökött királylány, botcsinálta varázsló, ám a karakterek, még a mellékszereplők is izgalmasak és viccesek, s a rajzok által szinte megelevenednek a lapokon. A történet pedig folyton arra késztet az olvasót - vagy felolvasót-, hogy mindig hajtsunk még egyet és még egyet.

Az író stílusa nekem nagyon tetszik, az elbeszélő hangjában van annyi karizma, hogy ő maga is szereplővé válik, egyáltalán nem idegesítő, ha közbeszól vagy megszakítja a történet vonalát, sőt egészen szórakoztató.
Az egész történettel egy bajom van csak, hogy túl rövid lett, így egészen egyszerű a titokzatos bűntény megoldása, és valahogy mégsem ütött akkorát a csattanó, mint a könyvbéli bíróság azon ítélete, ami úgy végződik: PUNKTUM!

Igazából olvastam volna még tovább is...

Lezsák Levente: Emerson és Tsa - avagy a titokzatos mordiai bűneset

Cor Leonis Kiadó

8/10

- igazi karácsonyi olvasmány... úgy értem karácsonykor/télen a legjobb ifjúsági regényt vagy meséket olvasni -

Olyanok az el nem olvasott könyvek a polcon, mint egy előre megbeszélt randevú. Picit még kéretem magam, de tudom, találkozni fogunk.

És olyanok az elolvasott könyvek, mint egy útinapló. A kisasszonyos könyvekben susognak a szoknyák, a harcolósokban csattognak a kardok. Afrikából narancssárga fény csap ki, a vékony krimikből pipafüst szál. Én tényleg szeretek könyveket porolni. Minden egyes könyv, amit megtörölgetek, arra emlékeztet, hogy mennyi mindent láttam már.

Itt a tél, és még a mókusok is várják, nekem meg eszembe jutott, hogy csinálok egy kis hangulatidéző posztot, hátha azzal elérem, hogy legalább szállingózzon kicsit a hó. Először az idézetes játékba akartam betenni ezeket a részeket, de aztán úgy döntöttem, egy posztba pakolom őket, úgy lesz a legjobb. Kis adventi ajándék, tőlem, szeretettel.

1. ) Hans Christian Andersen: A hókirálynő.

- Rajzanak már a fehér méhek! - mondta a kisfiú nagyanyja.

- Királynőjük is van? - kérdezte Kay, mert tudta, hogy az igazi méheknek van.

- Hogyne volna! - felelte a nagyanyja.
- Ott repül, ahol a legsűrűbben rajzanak a hópihék. Ő a legnagyobb; soha nem pihen meg a földön, felrepül újra meg újra az ólomszínű felhők közé. Téli éjeken néha átsuhan a város utcái felett, s benéz az ablakokon, olyankor festi azokat a csodálatos jégvirágokat az üvegekre.

Tudom, hogy elcsépelt, meg unalmas, meg már százszor láttad, de annyira legendás, zúzmarás, fagyos, libabőrös történet, hogy pár évente muszáj újra elolvasgatni - főleg ha szép képeket is találsz a könyvben.
A hókirálynő története engem mindig magába húzott, nem Kay érdekelt, hanem maga a királynő: miért olyan, amilyen, mi történt vele, milyen lehet, amikor meglátod a téli hajnalokon, ahogy végigsiklik a kékes-szürkés világon, és milyen virágok nyílnak az ablakon, mikor bepillant. Szívesen olvasnék egy felnőtt-mesét is róla. Biztos nagyon drámai, meg horrorisztikus lenne.

2. Fekete István: Téli berek

És ebben a döbbent csendben most már nem lehetett tudni, hogy honnan jön a harangszó, mert ott volt mindenütt, mint a szél orgonája az erdők felett, ott volt a kunyhóban és a havas berekben, hómezőkön, kívül és belül, nem kérdezett semmit, nem mondott semmit, csak volt...

Hát úgy képzeljétek el, hogy nekem ez volt az első " kedvenc olvasatlan könyvem". Van nektek olyan? Gyerekkoromban imádtam a Tüskevárat, és mikor az ajánlott olvasmányok között szerepelt tudtam, hogy nekem olvasnom kell. Az első próbálkozásomkor elhúztam a függönyt, és úgy olvastam a havas tájról, hogy közben a hópelyheket bámultam. Gondolhatjátok, a vizuális és képzeletbeli táj annyira összemosódott, hogy teljesen elbóbiskoltam. Amíg Tutajosék lába alatt ropogott a harminc centis hó, én a hótól roskadozó fenyőket bámultam szemben. Amikor megpihentek, hogy igyanak kicsit, akkor letettem a könyvet, hogy én is megérezzem milyen lehet a friss hóban ugrálni. Igen, jól sejtitek: kint maradtam...
A könyv meg már nem volt annyira vonzó karácsonykor.
Talán vagy négyszer-ötször elkezdtem már, de sosem jutottam a könyv végére. Szerintem sosem fogom kiolvasni, marad a hó, meg a madáretetés belőle, a nádillatú kunyhó, meg a kutyák. De leginkább a hó, meg a madáretetés. Mindig szerettem volna madárkalácsot készíteni, és elárulom, a könyvben megmutatják a receptjét. Végy faggyút, olvaszd meg egy serpenyőben, szórj bele kukacos diót, egy marék mazsolát, meg napraforgót, aztán öntsd rá az egészet az első fára.  Ha szerencséd van, és nagyon hideg van odakint, egész hamar megszilárdul. Már jöhetnek is a cinegék az éjjel-nappali menzára.

3. Molnár Zoltán: Régi szerelem

Alapvetően annyi tél van benne, hogy folyton a nagy hóban bukdácsolnak, és hát a szerelem első hullámai hógolyó záporral érkeznek, de akkor is olyan hangulatos, ahogy várják egymást a hidegben, még éjjel is az gázlámpa alatt, és annyira fekete-fehér film hangulata van, hogy a szívemhez nőtt a történet. A hógolyó elől el kell futni, és még egy kemény katona ember is leáll hóvárat építeni, ha a kiszemelt hebrencs lányka se szürke, se kék szemével ezt kívánja... Körülbelül ennyi a lényeg.

Átsegítettem a havon, aztán nem engedtem el a kezét, hanem húztam magam után. Az út közepén szaladtunk, szaladtunk, hogy kikerüljük Katiékat. Ez sikerült is, mert a fiú a nagy vasútas bundában nem tudott jól szaladni, Katinak meg rövidek voltak a lábai, hogy velünk versenyt fusson. Futottunk, csak futottunk a téli alkonyatban...

4. J.K.Rowling: Harry Potter és a bölcsek köve

" Közeledett a karácsony. December közepe táján, egy éjszaka fél méter hó hullott le a Roxfortra. A tavon vastagra hízott a jég, és a Weasley ikreket megbüntették, amiért varázsvezérlésű hógolyókat uszítottak Mógus professzor turbánjára. Azt a néhány postabaglyot, amelynek sikerült átverekednie magát a hóförgetegen, Hagridnak kellett kórházi ápolásban részesítenie, hogy újra fel tudjanak szállni. A diákok már alig várták a téli szünetet. A Griffendél klub-helyiségében és a nagyteremben mindig ropogott a tűz, de a huzatos folyosókon dermesztő hideg volt, és fagyos szél csapkodta az osztálytermek ablakait. A legrémesebbek Piton pincében tartott órái voltak: ott mindig látszódott a lehelet, a nebulók pedig igyekeztek minél közelebb húzódni a forró üstökhöz. "

Hát igen, valahogy mindig úgy történt, hogy Harry történetét pokrócba bugyolálva olvastam a fenyő illatú szobában. Ilyenkor persze mindig a téli részek tetszettek a legjobban, de tekintve, hogy könyvenként ez csak egy-két oldal, és nem rágcsáltam folyton habkarikát, valószínű nem ezért kapcsolódik nálam ennyire az ünnepekhez ez a könyvsorozat. Karácsony táján szeretek mesés, kalandos, kedves történeteket olvasni, és hát mi lenne jobb ennél? Na jó, biztos van még pár hasonlóan érdekes dolog a Mézesfalásban...

5. Helen Fielding: Bridget Jones naplója II.

Aki olvasta ezt a könyvet, annak bizony megremeg a keze, amikor a karácsonyi lapokat írja. Kéretik lábujjhegyen nyújtózkodva kalimpálni annak, akinek tavaly hasonlót írtam. Vagyis valami olyasmit, hogy közel érzem magamhoz...

Drága, kedves Nigel!

Tudom, hogy csak egyszer találkoztunk Rebeccánál, amikor kihúztad a tóból. De most, karácsonykor rá kell döbbennem, hogy te, mint Mark legközelebbi munkatársa különös  módon hozzám  is közel álltál az egész év során. Nagyon közel érzem most magamat hozzád. Csodálatos ember vagy, atletikus, vonzó, erőtől duzzadó, briliánsan kreatív, mert jogásznak lenni roppant kreatív foglalkozás. Mindig érzéssel fogok gondolni rád, ahogyan csillogsz, bajnokian csillogsz a vízben és a napsugárban.Boldog Karácsonyt az én édes, drága Nigelemnek!

Bridget!

S persze ott vannak az örök klasszikusok, a Diótörő meséje, a Karácsonyi ének Dickenstől, vagy az újdonságok közül a Crowfield átka. De egy valamit még szeretnék mutatni.

6. Marék Veronika: KippKopp karácsonya

Biztos hallottatok már a gesztenye gyerekről, aki nem hitte el, hogy fenyő nőhet a szoba közepén. Kippkopp azt teszi a könyvben, amire szerintem minden gyerek vágyik, felmászik a karácsonyfára, és szintről - szintre megcsodálja a fa díszeit.
Akinek ezek után nem lesz ünnepi hangulata, az sürgősen olvasson valami nagyon karácsonyit.

Kippkopp mászott felfelé, és közben ámult-bámult.
- Csillagocska, mik ezek a hinta-palinták?
- Szaloncukrok. Karácsonykor sok-sok szaloncukrot akasztanak a fenyőfára.
- Ha cukor, akkor együk meg!
- Még nem lehet! - figyelmeztette a csillag. - Gyere tovább. 
- Most légy ügyes, Kippkopp! Ide nehéz feljutni! - kiáltotta aggódva a csillag. Könnyű volt neki, mint a cinke éppúgy röppent ágról-ágra.
De Kippkoppot sem kellett félteni: az aranyfüzérbe kapaszkodva ügyesen mászott a csillag után, egyre magasabbra. Csillogó, tarka díszek közé érkezett. Szeretett volna játszani velük.
- Vigyázz - szólt a csillagocska. - Össze ne koccanjanak, mert egy pillanat alatt eltörnek! Vékony üvegből készült mindegyik.
Hát még mennyire kellett vigyázni az óriási színes gömbökre! Az egyik olyan fényes volt, mint a tükör. Belenéztek. Nézegette magát Kippkopp, nézegette magát a csillag. Mulatságos kép bámult vissza rájuk. Akkorának látszott Kippkopp orra, mint egy krumpli! A csillag továbbvezette őt felfelé a fán. Kippkopp szimatolni kezdett, mert finom, édes illat csapta meg az orrát.
- Nézd, mézeskalács figurák! - mutatta a csillag. Kippkopp leült és megcsodálta őket, amint lassan himbálóznak a fenyőfa ágain...

Mindenkinek szép készülődést kívánok!

Ui: a posztba belecsempésztem pár karácsonyi dalt is!

Hozok még téli posztot.

Mert van, hogy azonosulni tudok a képen látható mókussal. Csak egy hópelyheeet!:)

Régen minden blogot elolvastam. Csakhogy: régen kevés blog volt, fele ennyi vagy még jóval kevesebb.
Mostanság azon kapom magam, hogy a bőség zavarában az első bekezdés alapján döntök. Vannak posztok, amiken egyszerűen bealszom, és akkor már nincs értelme tovább szenvedni. Aztán vannak izgalmas posztok, amiknek megjegyzem az íróit. Ez az ismeretlen blogokra mérvadó.

Szerintem bármilyen téma izgalmas lehet, a stílus a lényeg, meg hogy legyen mondanivaló.

Azokra a blogokra térek vissza, amikről úgy érzem, visszavárnak. Nem csak egy személytelen embernek mesélnek, hanem nekem. Hiába nem tudják a nevem, hogy honnan jöttem, ki vagyok valójában, vannak posztok, amik megszólítják az embert. Szóval ezeket a bloggereket szeretem, akik nemcsak a könyvet adják, hanem magukból is egy picit.

Nem kedvelem a fülszövegszerű írásokat, és a túl rövid posztokat sem. Nem olvasok olyan blogot, aminek nincs mondanivalója, ahol általában rossz a helyesírás, hiányzik az egyéniség. Nem szeretem a rutinszerű posztokat. Nem szeretem, a hatásvadász címeket, és nem szeretem, ha valaki olyan stílusban adja elő magát, mintha épp kiselőadást tartana. Én az olvasónaplókat szeretem. Olyan emberek írásait könyvekről, akik szeretnek olvasni. Élménybeszámolókat, gondolatokat. Azt, hogy bármi is jusson az eszükbe le merjék írni.

Szeretem, ha egy könyvesblog kicsit lazább, ha picit naplószerű, nem csak a könyves posztok találhatóak benne. Aztán azt is szeretem, ha fura vagy rég elfeledett, általam nem ismert könyvekről írnak. Szeretem, ha egy blogon a blogíró és a kommentelők egy igazi közösséget alkotnak.

Amikor én belekezdtem a blog írásba, az volt az elsődleges cél, hogy minden posztban ott legyek én is kicsit. Én úgy szeretem írni a posztjaimat, mintha csak mellettem lennétek. Most is szinte várom, hogy közbevágjatok, és mondjatok valamit. Valaki kér egy kis teát?

Na ezt az érzést szeretem, blogok olvasása és írása közben is.

Megint egy ősöreg könyvről írok, vagyis: olyan könyvről, amit még nyáron olvastam, de amint befejeztem, elkapott a gépszíj, és ahelyett, hogy ide pötyögtem volna pár sort, már rögtön olvastam a következő részt is.

Ez a hírhedt Vámpírakadémia sorozat negyedik része, gyengébbek kedvéért ott van a cím felett a szám is, de én bambán bámultam a borítókat egy darabig, mert nem bírtam rájönni, most melyikről is kellene írnom. Na szóval: én nem akarok minden VA posztot ezzel kezdeni, de úgy utálom a borítókat, hogy mégis muszáj lesz hangot adni neki: vííííííííííííííí!, pedig ez még el is viselhető.

A történetről nem tudom mennyit írjak, sorozatok esetében mindig megnézem,  Nita mennyit posztol ki a cselekményből, mert én vagy mindent el szeretnék mesélni, vagy inkább semmit sem. Most az utóbbira hajlok.

Szóval ez az a VA könyv, ami a harmadikat követi ( :) ), és ha olvastátok a harmadikat, akkor tudjátok, miért nem szeretném lelőni mások elől a poént, úgyhogy csak annyit mondanék, ebben a részben Rose már nem diák, már nem az Akadémián belül, hanem az orosz sztyeppén írtja a vámpírokat, ha épp nem azok kábítják el, és most is nagyon vagány, sőt már szimpatikus is, és Dmitrijt meg mindig úgy szeretem, ahogy van, most is nagyon, sőőőt, Adrianra nem emlékszem, viszont ebben a könyvben jelenik meg a másik nagy kedvencem - a sorozatban az egyetlen kedvencem, aki nő nemű- Sidney, az alkimista. Őszintén szólva semmi másra nem emlékszem, minthogy az eleje nagyon lassú volt, és Oroszország kicsit képeslapszagú, Dmitrij lélegzetelállító - néhány jelenetben szó szerint-, a cselekmény meg a végére olyan pörgős akciófilmbe illő jelenetekkel záródik, hogy az ember, ((vagyis én)) csak pislog, meg huhog, mint egy bagoly. Szerintem olvassátok.

Richelle Mead: Vámpírakadémia IV.
Véreskü

7/10

Vannak dolgok, amiket az ember nem tud megtenni – például, hogy levelet írjon egy testrészének. A lábának vagy a hajának. Vagy a szívének.

Arundhati Roy félig önéletrajzi regénye bonyolult és nehéz olvasmány.  A hatvanas évek végén játszódik, India egyik párás, színes kisvárosában, ahol a napi adag zöld lecsurog a háztetőkről, ahol eső után annyi pocsolya ragyog az udvaron, mintha tele lenne a világ ezer meg ezer ezüstlő Holddal, ahol a bezárt ablakok és ajtók mögé is besettenkednek a bogarak és a penész, s ahol az apró dolgok, és az Apró Dolgok Istene, no meg a nejlonterítős asztalon trónoló televíziók irányítják a sorsokat.

Vannak olyan könyvek, amik nem engednek. Másképp nem tudom megfogalmazni. Nincs bennük sok olyan jelenet, amikor fellélegezhetünk, amikor nem érne bennünket egy olyan szólánc, egy olyan gondolat, ami ne taglózna le. Az Apró Dolgok Istene számomra igazán nehéz olvasmány volt. Túl szuggesztív, túl reménytelen, túlságosan esőszagú. Nem szerettem különösebben, mert túlságosan felkavart, és zavart, hogy felkavar. Nem volt benne sok könyörület, annyira magába vont.

Én pedig naiv módon csak egy könyvet akartam, ami tele van esővel, ahol a lapok alján a béka kuruttyol, néha főznek egy kis rizst kurkumával. Mennyivel, de mennyivel többet kaptam... Másképp adott, nemcsak a képek nyűgöztek le, hanem volt benne valami megfoghatatlan belső igazság, ami egyben elszomorítja és lenyűgözi az embert, ha nagy néha elé toppan. Engem leginkább elszomorított.

Egy történetet sem lehet úgy elmondani, mintha egyetlen volna.

1969-ben járunk, Ayemenem városában, amikor a kis Estha és Rahel még csak hétéves. A Muzsika hangjaira készülődnek, újra akarják nézni a moziban, felveszik a legszebb, ropogósra vasalt ruháikat, és a családi vállalkozásuk színes logós régi autójával neki indulnak a pálmalevelek szabdalta tájnak. Estha és Rahel ikrek, együtt próbálnak kiigazodni a fura és zsibongó világban. A világot nem értik teljesen, néha  jelentéktelen dolgokat jegyeznek meg, és a fontos dolgokat elhagyják, de értik egymást... Estha és Rahel gyerekkori története visszaemlékezés, a könyv nagy részében a gyerekek szemszögéből látjuk a világot.
A könyv elején rögtön ugrunk az időben, ekkor 1993-ban járunk, amikor a két testvért szétszakította a család és az élet, s már harmincegy évesek, amikor újra találkoznak. Estah néma, a saját világában menekül el a valóság elől, miközben nagynénjénél él, ugyanazt a sétát, és ugyanazt a ceremóniát hajtja végre nap mint nap. Rahel külföldön tanult, és férjhez ment egy építészhez, aztán miután elvált, úgy döntött újra Indiába utazik. A két elszakíthatatlan testvér között hatalmas szakadék tátong, s mégis valahogy fenn maradt köztük a kötelék. Rahel visszagondol a régi időkre, azokra az időkre, amikor még a Levegő tele volt Gondolatokkal és Mondandókkal. Ám az ilyen pillanatokban mindig csak az Apró Dolgokat mondják ki. A Nagy Dolgok odabennt lapulnak kimondatlanul. S a nagy dolgok ott lappanganak a múltban, mélyen gyökereznek a szereplők lelkében, még akkor is, ha azt nem hajlandók kimondani.

A látszólag összefüggéstelen eseményekből, családi történetekből és drámákból áll össze a történet füzére.

– Ami a tiéd, az az enyém is, és ami az enyém, az is az enyém.

Roy nem az indiai kultúrát akarja bemutatni. Ez nem egy színes útikönyv, egy divatos családregény. Itt két olyan ember élete jelenik meg, akik valahogy megrekedtek a múltban, és ahhoz, hogy tovább jussanak újra fel kell lélekben eleveníteni egy családi  tragédiát, amiről senki nem beszél, amit mindenki szépen eltakar, bevonja a pára, a por, a bogarak piszka. Bezárták a szekrénybe, rátettek egy halom ékszert, rongyot, hogy ne gondoljon rá senki sem. De Rahel utazása kinyitogatja a rozsdás zárakat, egyszerűen mert tudja, meg kell tenni, mert igazából üres nélküle.

A történelem olyan, mint egy régi ház este. Minden lámpa ég. És az ősök odabent suttognak.

Engem mindig mélyen elszomorít és nyomaszt, amikor egy történet a kiúttalanságról szól. A tehetetlenségről, arról, hogy a dolgok úgy vannak, ahogy vannak, és úgy is lesznek. Roy írásában nem kifejezetten Indiát ismerjük meg, hanem azt az életfelfogást, ahogy ott élték és talán most is élik az emberek a mindennapjaikat. Nem vallásról szól, a kasztrendszer és a politikai elnyomás csupán háttér, ami eltorzítja az amúgy reményekkel teli életutakat;hanem a lélekről, és az íratlan szabályokról, amiket bárhogy is próbálunk feltörni, még léteznek, s a vágyakat felülírva gyakran minket törnek meg. Picit költői ez a poszt, de hát ez a könyv is így ír a valóságról, és a hétköznapi sorsokról. Apró dolgokról ír, néha lényegtelen kis mozzanatokról, amik meghatároznak egy egész életet.

Arundhati Roy: Az Apró Dolgok Istene

Európa Kiadó, 2002

8/10

Gondolataim olvasás közben: Gyakorlati szempontból azonban ez reménytelenül gyakorlati világ…

Az van, hogy mégsem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, az imádott macska sablon, szóval egy ideje azon töröm a fejem, milyen külsőt öltsön a blog.
A cica aranyos, csakhogy frusztrált egy idő után, és ezt tetézte még a nagy freeblog-krach, amit rossz jelnek véltem.

A külföldi könyvesblogokat elnézve az a menő, amiben a blog írója ott csücsül a fejlécben, és épp ablakban ül és olvas, kutyát sétáltat és olvas, vér csöpög a szájából és olvas, stb. A lényeg, hogy könyv legyen a kezében. ( Nagyon ritkán találok könyvekről blogoló férfiembereket, no de majd még kutatok. )
Vannak még olyan blogok, amikben pin up lányok képe jelzi, hogy olvasni igenis szexi,vannak még a szimpla, meg a csúnya blogok. ( De tényleg. )

Én mondtam Nimának, hogy talán a legjobb egy szimpla sablon lenne, mert ha gyönyörűséges képeket tesz nekem a fejlécbe, attól csak elkóborolok, és mindenről fogok írni, csak arról nem, amit szeretnék. És akkor hozta ezt... És ez nagyon szép, és aranyos és jó. :)

Amúgy nem is a sablonról akartam írni, hanem hogy miközben én sablonokat kutattam, nézelődtem is, és bár nem akartam soha kifejezetten könyves-borítós posztot, de valahogy most olyan félmeztelen hapsi csömöröm van, hogy belinkelek pár drágaságot.

Egyébiránt, van egy olyan teljes mértékben megdöbbentő felfedezésem, hogy a külföldi bloggerek nagy része félmeztelen pasikról olvas. Mindenütt a kockás, kigyúrt, gyantázott, vaxozott férfiember, vagy ifjú. Azt szeretem ezekben a borítókban, hogy teljesen zavarba hoznak, én villamoson tuti nem olvasnék ilyet, bár tessék, itt az emancipáció és feminizmus felülkerekedésének egy hatalmas vívmánya, ugyanis a régi fantasy könyvek dúskeblű cédái mellett már nekünk nőknek is megtestesülhet a címlapon a vágyálmunk. Az szerintem mondjuk sértő, hogy már odáig jutottunk, az arca nem is kell, elég az a hat- nyolc kocka, meg a duzzadó izom.

1. számú borító: A military love most nagyon feltörekvő stíl a romantikus műfajon belül, nyilván a " megszelídítem a kemény és magányos hőst" struktúra alapján mozog, és az általam meglátogatott blogok írói megőrülnek érte.

2. számú borító: A másik nagy divathullám - még mindig! - az angyalok. Az angyalokról mindenki tudja, hogy szépek, meg hogy vannak szárnyaik. Azt mindenki elfelejtette, - talán az Angyalok városa sikere óta - , hogy az angyalok mint olyanok nemtelenek, de ezek itt kérem nem, ezek megint csak kockás hasúak, és nyilván rendelkeznek még más nemi jelleggel is. ( Nem olvastam még angyalos könyvet. ) Ez a borító számomra azért érdekes, mert az angyal erős és izmos, viszont a szárnya strucctollakból - esetleg valamilyen poliészter anyagból - áll, és Elvis frizurája van. Természetesen nagyon bánatosan és magányosan néz.

A harmadik képen nem nagyon értem, mit csinálnak. A pasi, aki megint csak angyal, és most normális szárnyai vannak, zsebre dugja a kezét, a hátsó zsebébe, mert az szexi, a lány meg épp fojtogatja, vagy épp benyom neki. Ez a szárny sok mindenben zavarhatja őket, pl. az angyalokat az ingek és más ruhák felöltésében de gondolom, azért másban is...

Vannak még a felföldi emberek, akik megint izmosak, és vannak azok a pasik, akiken már nadrág is alig van, szóval meg nem mondom, hogy kicsodák, meg mivel foglalkoznak.

Láttam még szép lányokat, nagyon sokat, akik szép ruhákat viselnek, vagy épp a szép ruhájukat dobálják le magukról.

Szépirodalmi, netán klasszikus olvasmányt nem találtam egyik bloggernél sem.

Vannak persze különleges borítójú könyvek is, csak most megéreztem az almáspite illatát és nem bírom megállni, hogy ne egyek belőle egy tállal. Szóval róluk, majd egyszer, később...

Az is lehet, hogy csak azért, mert lusta vagyok, vagy azért, mert nehezen váltok, vagy mert szeretik itt lenni, nem tudom , de én maradok itt a freeblogon, úgyhogy máshol ne keressetek.

Az elveszett bejegyzéseket megtaláltam, - pár piszkozatom eltűnt, és pár a nyilvánosságra került ( jeee ) -, de sebaj ; a macskás sablonnak is nyista, és a sok költözés miatt teljesen át kell szabnom a linkgalériám, de mindegy. Az viszont bánt, hogy elveszett vagy húsz hozzászólás, és mivel piszkálni én már nem fogok semmit sem, gondoltam szólok, hogy egy dolgot tehettek a blogért,  a világbékéért, meg értem: írjatok továbbra is sok kommentet :)

Nemsokára hozok pár bejegyzést is.

Az előző posztom alapján biztos azt hiszitek, hogy ezt a könyvet most nagyon le fogom húzni – rá is tüsszentettem- , szóval ha ezt vártátok, most csalódni fogtok, mert nem tervezek semmi ilyesmit.

Ha össze kellene szednem azokat az infókat, amiket Nora Robertsről tudok, felületesen csak annyit mondanék, hogy romantikus sztorikat ír, és hogy talán ő is a Harlequines lamúr füzetekkel kezdte, aztán lett belőle az, ami, – egyesek szerint a világ legjobb írója. Azért félreértések elkerülése érdekében már itt leírom, szerintem nem az.

(Bár én nem mondanék senkiről sem ilyet…)

Azoknak, akik nem olvasták az olvasónaplómat a könyv első részéből alant, azoknak elmondanám, hogy ez is könyvtári könyv, egy agyon olvasott, imádott, kézről- kézre járó példány, cellux ragasztóval itt ott megerősítve és jó sárga lapokkal, s bár a külcsín nem olyan fontos, nekem azért megmelengeti a szívem, ha tudom, hogy vannak könyvek, amiket ennyire szeretnek. A borítóra azt írták, 100 millió példány kelt el belőle, DE jelezni szeretném, hogy talán ebben a hónapban jelent meg az új kiadás, aminek címlapján már a 400 milliós példányszámnál tart. Ez azért elgondolkodtató. ( Picit rémisztő is egyben… )

Pedig a könyv első része, Morgana Donovan története unalmas, sablonos és elég olcsó sztori. Tudom, hogy még a nagy boszorkányos hype-ot megelőzve íródott, de gyakorlatilag itt a boszis vonal egy sablonos díszlet, ami előtt ugyancsak sablonos szerelmei történet zajlik. Morgana Donovan egy boszorka, aki főképp bűbájokkal foglalkozik, meg van egy boltja, ahol mindenféle ezo – dolgot lehet kapni: gyógynövényes teákat, meg kristályokat, amiket csak el tudtok képzelni.
Egy nap aztán belép a jóképű lovag, gondolhatjátok, nyitott sportkocsival érkezik, napbarnított és szőke a haja, és elég humoros ahhoz, hogy az egyéniség eme kiborítóan tökéletes egyvelege elgyengítse a potenciális olvasót, és arra késztesse, hogy apró szívecskékkel rajzolja tele az oldalakat. Oké, csak vicceltem.
A pasit Nashnek hívják- ami engem kiborít-, de Morganának bejön, és az is tetszik neki, hogy a férfi nem akármilyen csajozós dumát vág le, hanem azzal a kérdéssel fordul hozzá, hogy segítsen forgatókönyvet írni a boszorkányságról. Morgana végül segít Nashnak, leginkább, mert a macskájának szimpi a férfi, – figyelem lányok, legközelebb ti is így szelektáljatok- , és azért is segít neki, mert mint minden boszi a könyvben, imádja a mozifilmeket. Az már csak természetes, hogy miközben sztoriznak, meg Nash fejében váltogatja a kameraállásokat, egymásba szerelmesednek, s már csak az a probléma, hogy a férfi képtelen elhinni, hogy a leányzó igazi boszorkány… Aztán amikor elhiszi, SPOILER, kiderül, hogy Nash nem normális, de hát tudjátok, hogy van ez…

Ha pontoznom kellene ezt a részt, akkor 10/4-et kapna. Morgana karaktere unalmas, folyton csak kuncog, meg akárhányszor beszédbe kezd, muszáj valamit innia, legyen az tea, bor, pezsgő, nem megy a kommunikáció, ha nincs pohár a kezében, és ezen a ponton aggódtam is Roberts miatt, mi van ha minden könyvében ezt csinálja? Mert eléggé primitív, ha a szereplők közötti diskurzusokat csak így tudja megoldani. Persze, ha a rózsaszín köd eltakarta volna sasszemeimet, talán én is átsiklok a dolog fölött, viszont kipécézve a problémát elég feltűnő volt. A boszorkányság, mint unikum vagy fűszer gyakorlatilag ebben a részben eléggé mű. Nekem már az is fura, hogy Morgana csak úgy kiadja a családi, mesterségbeli titkokat, – az ilyeneket őrizni szokták-, de valahogy olyan unalmas és semmilyen az egész, hogy az első harmadától végig unatkoztam, még maga a romantikus vonal sem kötött le. ( Pedig ebben csak ez volt. )
Mint minden romantikus könyvhöz, ide is leírom, hogy én szeretem a női regényeket és szeretem a romantikát, de a költő képeket és túlzásokat elég nehezen tűröm. Az „ ajka szétnyílt, mint a rózsabimbó” belőlem röhögő rohamot váltott ki, és vannak a fura képtársítások, mint a karmos szörny az ágyékban, ami valóban jól hangzik- de talán, ha jól belegondolunk, mégsem :D. A szexjelenetek egyébként nem tizennyolcas karikások, és elég kreatívan vannak leírva, nem megy át a nyakát kezét lábát micsodáját ide oda pakolta szintre, ami jó, nagyon jó. Csak talán picit sok van belőle. A szakzsargonon kívül kifejezetten utálom, hogy ezekben a regényekben mindig van az embereknek valami igen nagy defektje, amiért egyedül vannak, és amire csak azután jön rá, amikor már boldog, – mintha minden egyedülálló ember defektes lenne- , de technikailag meg kell oldani, hogy a boldog vég előtt még egyszer könnyes búcsút vegyen a szerelmespár, hogy két oldallal a zárás előtt újra szerelmet vallhasson…

Sebastian története viszont egészen tetszetős volt. Ha pontoznám külön a részeket, akkor kapna tőlem tízből akár hetet is, természetesen csakis a romantikus sztorik között. Sebastian, tisztánlátó a történet szerint, ami annyit jelent, hogy jó a belső szeme :), szóval víziói vannak, meg előre látja a jövőt, rá tud hangolódni emberekre, az érzelmeikre, a gondolataikra. Sebastiannak végre nem egy szótagos neve van, nem tudom szavakban kifejezni, mennyire örültem neki, ellenben női főhősünk neve Mel- ami megint az utálom listán van nálam, de hát ilyen az élet. Mel magánnyomozó, és pimasz, vagány, kemény kis csaj, egyből szimpatikus volt, hogy nem omlott a boszorkány uraság elé, kérette magát, még akkor is, amikor már talán nem is kellett volna. Ebben a részben kérem szépen van cselekmény! , először Mel barátnőjének elrabolt kisfiát szerzik vissza, aztán a gyerekcsempészek nyomába erednek, természetesen úgy, hogy eljátsszák, ők egy igazi házaspár, a többit meg rábízom a fantáziátokra.
Ez a rész nem volt rossz, a szereplők, helyzetek egészen aranyosak voltak, és ebben a részben eszméltem rá, arra a nagy dologra, hogy az írónőnek nagyon jó a humora. De tényleg. Összességében csak romantikára vágyóknak ajánlom a könyvet, az ne olvassa, aki a boszis vonal miatt érdeklődne, Nimának kifejezetten tiltólistás darab. A magamfajta keményszívű és cinikus romantika rajongó itt -ott biztos felvinnyog majd, vagy kitör belőle a nevetés, az első részt ráadásul valószínű picit unni fogja, de ha tényleg csak kikapcsolódásra vágyunk, egy kis romantikus, feledhető légyottra, még jól is szórakozhatunk.
Roberts erőssége szerintem, hogy élnek a karakterei- bár néha sablonosak –, és  nekem nagyon bejön a humora is, de ebben a könyvben is vannak olyan dolgok, amiket én a női ostobaság számlájára írok, például: roppant romantikus a szabadban szexelni, de lépjünk túl ezen egy fokozatot: szexeljünk a szabadban, gyertyák gyűrűjében, – végül is oké, csak attól függ, milyen közel vannak a gyertyák-, még egy szinttel feljebb: szexeljünk a szabadban, gyertyák gyűrűjében, egy felrajzolt pentagrammában- én erre azt mondom, perverz- , és a legfelső szint, amikor a természetben szexelsz, gyertyák gyűrűjében, pentagrammában, és mikor a már nagyon jó lesz neked a gyertyák tűzfalat lövellnek, na szóval emberek, az már milyen??? :) Erről beszélek.
De olvassatok romantikusat, én még  biztos fogok Roberts könyvet olvasni, egyszerűen kíváncsi vagyok, melyik az igazi arca, az uncsi vagy a szórakoztató?

Nora Roberts : Bűbájosok
2002 Harlequin
6/10

Ezt a csodaszép díjat kaptam Nimától és PuPillától , aminek azért örülök nagyon, mert mindkettőjüket nagyon szeretem. (Ma mindenkinek megmondom, ez egy ilyen nap:) Szóval ez lenne mellesleg a blog 200. posztja, de most nem készültem semmi érdekessel, csupán megemlítem, hogy még mindig örülök, hogy itt lehetek veletek, meg hogy vagytok. ( Ezt majd elmondom a 300. poszt után is ;) ) .

Szeretném tovább adni a díjat én is, először is

Titti-nek , mert őt fedeztem fel legutóbb, szeretem a posztjait, meg ahogy és amikért rajong... ( általában ugyanazokért rajongunk)

aztán Bridge-nek , mert nagyon hiányzik,

és Erikának , erkölcsi támogatásom jeléül.

Legyetek jók, olvassatok sokat.

Figyelem! A poszt gyakorlatilag a jegyzeteimet tartalmazza pár kiegészítéssel, afféle olvasónapló tele spoilerrel. ( Csak mondom...) Írtatok gimiben olvasónaplót? Én mindig próbáltam őket valamivel feldobni. Erről is szóltam előre.

Első benyomások:

Az egész olyan mint egy gyűrött, sárga, aszott pergamen. Annyi kivétellel, hogy a gyűrött, sárga, aszott pergamenek nem 511 oldalasak, hogy azokat nem cellux ragasztóval tartják egyben, hogy azok elejére nem írták kopott dombornyomott, hatalmas betűkkel, Nora Roberts . A pergamenek pentagramjai valószínűleg sokkal hitelesebbek. A könyv egyébként 1999-ben íródott, nálunk 2002-ben adta ki a Harlequin Kiadó, és a takarékosság elvére építve 2 az 1-ben szerkesztésben kapható a hosszantartó élvezetekért. ( Kettő történetet kaphatsz tehát egy könyvben. ) Annyira sokan olvasták ezt a könyvet, hogy alig merek hozzáérni. Úgy értem, nagyon-nagyon sokan. A borítójára is olyat írtak, amitől csuklani kezdtem. A Bűbájosok at, merthogy ez a címe, " eddig 100 millió példányban " adták el.  A 100 millió az rengeteg. Ezt a könyvtári könyvet is kiolvasták szerintem négyszázan. Az is lehet, hogy mégis Nora Roberts a világ legjobb írónője...

Előszó: Úgy tűnik, ez valóban boszorkányos könyv lesz, ami  Írország zöld erdeinek mélyén játszódik .  Pici gondolatbeli vészjelzés: meg kell húznom a határt, ahonnan tovább a költői szóvirág már giccs. Pár mondat feszegeti a tűréshatárt, de azért még elmegy. Megszületik valami gyerek, ami miatt kidől egy fa. Azt mondja Roberts, hogy feláldozta magát egy boszorkány születése miatt. Tiltakozom.

Első fejezet: Ó jajj, a főszereplőt Nash Kirklandnak hívják . Ki nem állhatom a Nash, Cash és más hasonló déli hangzású cowboy neveket. Erőteljesen elgondolkodom, hogy kell-e nekem ez a könyv. A másik főszereplő Morgana Donovan . Ez viszont jó. Morgana egy Wicca boltot vezet, ami nagyon tetszetős, szívesen járkálnék benne. Nash forgatókönyvíró, magas, szőke, és természetesen jaguárja van. Morgana kék szemű, fekete hajú, és természetesen jó az alakja.  Ahogy csak szokott lenni.

A párocska megérinti egymást, ami miatt statikus elektromosság áramlik szét a testükben. Nash legalábbis így gondolja. Morgana viszont csak szívatni akarta a srácot. Én meg nem vagyok biztos egyik dologban sem, mert Morgana elfordult, hogy válaszoljon egy vevő kérdésre, valami szentjánosfűvel kapcsolatban. Elgondolkozom azon, mi lehet az a " valami szentjánosfű". Morgana fehér macskája, Luna, elfogadja Nasht, ezért a boszorkány meghívja a pasit egy teára az üzlet iroda helyiségébe. - Nash fintorog. Oké, oké, akkor kapsz bort! Nash örül magában egyet. - Az ivászat közben Nash arra kéri a lányt, hogy avassa be a szent titkaikba. Két fantasztikus dolog történik ekkor: 1. Morgana - nagyon realisztikus és logikus dolgot tesz- elfogadja az ajánlatot, mert - hatalmas indok: szereti a mozifilmeket- , 2. ebben a pillanatban Morgana úgy nézett ki, mint egy frissen szedett őszibarack.

Második fejezet: Morgana lustálkodni akar, és eldönti, hogy nem tesz semmit, de azért kigyomlálja az egész kertet. Nash a háta mögé ólálkodik, amikor VAU!, VAU! ugatni kezd egy nagy kutya. Kiderül, hogy ő is a boszi udvartartásához tartozik. Morgana nem bírja a stresszt, azt mondja, igyanak bent valamit. Nash gondolatban: csak teát neee! Később azt kap, amivel leforrázza a nyelvét. Beszélgetnek pár oldalon keresztül, Morgana háza szép, de nem olyan hangulatos. A pasi ráveti magát a lányra, aki nem bírja a felgyülemlett statikus elektromosságot, így az energiát átvezeti az égbe, mennydörög, meg villámlik. Sőt remeg a föld. Nash: földrázkódás van! Morgana: mindjárt agyrázkódásod lesz, öcsikém.

Harmadik fejezet: megjelenik a színen Morgana szívtipró unokatestvére, aki valóban jó pasinak tűnik. A neve is elbűvölő, úgy hívják, hogy Sebastian . Varázserejét egyelőre abban látom, hogy miközben terpeszben ül a kanapén, a lábát keresztbe téve a dohányzóasztalon nyugtatja. Tudom, hogy fizikai lehetetlenség, de emberek, ő egy boszorkány! Csak megjegyzem, hogy ebből a pozícióból egy balerina kecsességével áll fel. Sebastian tisztánlátó, és folyton vigyorog. Van Morganának egy másik uncsi tesója Anasztázia, aki azt hiszem gyógyító, de nincs sokszor a regényben. Neki külön könyves története lesz.

A bánat hullámai egyre sűrűbben gyűrűznek a csendben.

Kezdek unatkozni... Cash, bocsánat Nash megint jön, hogy dolgozzanak a forgatókönyvén. Próbálgatják a kameraállásokat... Morgana: - Kérsz egy kis teát? Nash: - Inkább kávét, ha lehet... :D

Morgana jósol magának, miután a srác távozik. Megtudja, hogy az erdőben fognak először szexelni, és jó lesz. De Morgana nem akar szexelni a pasival, mert azzal túlságosan megadná magát. Azt mondja, független akar lenni, csakis ez a lényeg. Szerintem a teára gondol...

Negyedik fejezet:

Morgana: - Úgy látom, rád férne most egy ital - miközben a kezébe repül egy üveg Brandy, hogy Nasht végre meggyőzzel nem szélhámos.

- Kösz - hebegte Nash elfúló hangon. - Inkább nem ... XD

Morgana: - Én iszom egy kicsit.

Szóval ott tartunk, hogy  Morgana beavatta a titkába a pasit, de ő nem akar hinni neki, és csinál a boszi egy kis bemutatót. Nasht ez kissé felzaklatja, mert eszébe juttatja a dolog a volt barátnőjét, akit - kapaszkodjatok meg- DeeDee Driscolnak neveznek. Fő az alliteráció. Természetesen szőke, nagybegyű, meg a szokásos... Kiderül, hogy Nash nem tud másra gondolni, mint a boszira. A dolgok állását tekintve ezt speciel elhiszem. Nash fejében megfordul, hogy netán elbájolta Morgana. Aztán visszatér a gondolatmenet DeeDee-re. Ilyet mond róla Nash, hogy:

DeeDee végül hozzáment egy szájsebészhez. Lám, lám, néha még egy gyökérkezelt bölcsességfogból is nőhet narancsvirág... He?

Morgana meg ilyet gondol Nashről: Olyan kisugárzása van, mint az éjszakának, minden titkával együtt. - Ez amúgy egyenesen tetszik.

Morgana megint teázik, amikor Nash betoppan, és az asztalra passzírozza. - Megtennéd, hogy átszerelmeskeded velem az elkövetkező néhány éjszakát?

Morgana: - Biztosíthatlak, ha csak egyszer is szerelmeskedek veled, soha többé nem tudnál józanul gondolkodni. ( Közben azon bosszankodik, hogy kihűlt a teája. ) Nash vigyorog. Nem tudja, mi vár rá még.

Ötödik fejezet

Újabb találkozó, Nash a levegőben lebegve csókolózik Morganaval. A Supermen jut az eszembe, mélázok a sorozaton egy picit, mikor Nash ordítani kezd capslook betűkkel:

ÚRISTEN TE EGY BOSZORKÁNY VAGY!!

Morgana megnyugszik, hogy végre leesett a pasinak, és hazamegy inni egyet.

Hatodik fejezet

Nash azon gondolkodik, hogy: Úristen, Morgna egy boszorkány? WTF! Nem, képtelen megválaszolni a kérdést, inkább megír egy forgatókönyvet. Aztán kilesi, ahogy Morgana meztelenül táncol az erdőben, és egészen giccses szólamok között szeretkeznek a gyertyák gyűrűjében. Pár dolog kiderül Nashről- csak erős idegzetűeknek ajánlom a továbbiakat:

1. Nashnak meglepően izmos mellkasa volt.

2. ugyanakkor Morgana nem tudta, de a férfi ádáz küzdelmet vívott az ágyékában lakó karmos szörnyeteggel. XD

3. Nash úgy érezte bársonykéz szorongatja a szívét. ( nem nem akarom látni, vizuális típus vagyok. )

Morgana ajka pedig úgy nyílik szét, mint a rózsabimbó.

Nekem ekkor eszembe jut a Süsü dal, és félreteszem a könyvet, hogy megnézzem a youtube-on...

Később olvasom, hogy a dolog után múltak az órák , és Nash arra gondol, meg kellene várnia a napfelkeltét , de később gyakorlatias énére hallgatva, lehengeredik a lányról, nehogy agyonnyomja . Gratulálok az időérzékéhez.

Nyolcadik- kilencedik és tizedik fejezet

Szex több kameraállásból...

Morgana: - hoztam pezsgőt. Nash vigyorogva- Én is :).

V i l á g b é k e !

Annyira unom, hogy hátra lapozok, hány oldal van még hátra. Túl sok.

Tizenegyedik fejezet

Nash rájön, hogy szereti Morganat, de várjunk csak, most jön rá, hogy lelki defektje is van, ő nem lehet szerelmes. Zuhanyzás közben lelki szemei előtt váltogatja a kameraállásokat. A tudatalattija azt súgja,  Morgana megbűvölte őt, teszem azt szerelmi bájitallal.

Veszekedés.

Morgana képzeletben: te szemét, a gyerekedet várom, és ezt teszed velem! Nash: hogy merészelsz szamárrá változtatni, így hogy mondom el harminc oldallal később, hogy szeretlek? Morgana:ó kussolj már, nem látod, hogy csak a szépítő varázs tartja bennem a lelket? Nash: szétrepesztem az átlátszó üvegfalad. Neki megyek. Beszélni akarok veled. Morgana: iszok egy teát. De előtte a tudatalattimmal csókot lehelek a szádra. Nash: na erről beszélek... Mit, csókot? Morgana, Morgana, kérlek ne hagyj el!!!

Tizenkettedik fejezet

Nash kibukik: ó jajj, tényleg szeretem ezt a lányt . Az sem érdekel, ha nem, mert már mindjárt vége a könyvnek... Morgana Írországba menekül. Ott mindenki happy, kivéve őt, hiszen tudja, soha nem fogja ezt a csapást átvészelni, amit ez az - utolsó előtti, előtti fejezetben villámcsapásszerűen érzelmileg labilissá változtatott férfi okozott neki. Aztán Nash elutazik Írországba, feleségül kéri, és megtudja gyereke lesz. Nash leesett állal: Vajon örökölni fogja szépségem a képességeid? Morgana kacagva: Naná!

Tajtékos habok, sziklák, szél, etye-petye.

A további kameraállások már titkosak.

V É G E

Az összefoglaló talán már holnap érkezik, ha kiolvastam a Sebastianról szóló részt is.

Bájoló, hogy a legény elaléljon a vágytól Tavaszi, avagy nyári reggelen – legjobb a péntek holdtöltekor – járj a szíved választottja után, míg hibátlan nyomot nem hagy a lába a talajban. Ásd ki azt a földet, temesd fűzfa alá hajfürtöddel, rózsaszín muskátli szirmával. Nézz föl az égboltra, és jelentsd ki teljes eltökéltséggel: „ Minden földdel, ami van a földön, igaz szerelmemhez kötődöm.” Úgy legyen.

A történet a 17. században játszódik, Anglia egyik vidéki falucskájában, ahol a helyi javasasszony, és unokája a boszorkány mesterséget tanulgató Nell éldegél a kis közösséget mindenféle főzettel, bájolóval és bűbájjal segítve. A helyi folklórt és pogány hagyományokat bemutató könyv az egyik könyvtári ajánló szerint a 10-14 éves gyerekeknek ajánlott olvasmány, ugyanakkor ez az a regény, ami szerintem minden korosztálynak adhat valami újat.  Hearn nagyon szépen fogalmaz, -  itt-ott talán nem illik a szövegkörnyezetbe pár kifejezés, de én azt a fordítás rovására írom - , a mondatok dallamosak és igényesek, a régi hagyományokat könnyedén és erőlködés nélkül csempészi az amúgy mesei elemeket is magába foglaló történetbe. De mindez még csak a fogalmazás, maga a cselekmény is magába rejt olyan kérdéseket, amik elgondolkodtathatják a mai kor emberét is, a hangulata pedig, - engem kicsit a Méregnaplókra emlékeztetve -  nagyon impulzív, az embert az első pár oldal után magába szívja.

Van pár dolog, ami nagyon tetszik a regényben, ami elgondolkodtatott, és ami miatt talán több pontot is fog kapni, mint amit alapvetően adnék. Ez pedig onnan indul ki,hogy napjaink felfuttatott ifjúsági irodalommal foglalkozó könyvkiadója - nem kell mondanom, melyik, úgy is tudjátok -  annyi történettel ellátott már minket, hogy észre sem vesszük, van még másutt is könyv, de amit leginkább kiemelnék, van másmilyen . Ez a könyv nem csak szókincsében érettebb, mint azok, hanem belehelyezi az ifjú- vagy öregebb olvasót egy olyan közegben, ami történelmileg hiteles elemekből épít, gondolkodásra késztet, fejleszti az erkölcsi ítélőkészséget, és nem szégyellős olyan dolgokkal foglalkozni, egyáltalán nem felületes módon, mint a serdülőkor, a szex, a születés.  Már az első jelenet megdöbbentett, amiben Nell konkrétan egy vajúdásnál segédkezik, és konkréten azt sem tudja, mit kell tennie, de már könyékig turkál szegény anyukában, hogy megfordítsa a babát. Nell gyakorlatilag még csak gyerek, de már muszáj mindent megtanulnia, mert öreganyó szenilis lesz, és lassan elveszti az eszét. Meg kell vetnie a lábát az életben, meg kell tanulnia a főzetek összetételeit, a varázsigéket, a javasasszonyok minden titkát, vagy hamarosan éhen pusztul.

A dolgokat természetesen a szerelem kuszálja össze, amikor is a helyi pap egyik tizenéves lánya összeszűri a levet a kovács fiával, és hát gondolhatjátok, terhes lesz. Rögtön tetszett a dolog, hogy végre valami e világi probléma a történet középpontja, és amikor megjelenik a történetben az a vonal is, hogy a lányt csak arra akarta a fiú, és azt ajánlja hajtassa el a gyereket, na ez olyan dolog, amit egy mai limonádé ifjúsági regényben az ember ritkán talál. Grace Madden Nelltől kér segítséget, de a kislány tudja, hogy a baba május gyermek lesz, azaz áldott, a természet gyermeke, ezért elutasítja az ajánlatot. A keményfejűen minden régi hagyományt elítélő pap pedig boszorkányvadászt rendel a falucskába, amikor két lánya, a várandós Grace és testvére Patience  "titokzatos kórban" szenvedve nem léphet ki hónapokig a paplakból.S a dolgokat bonyolítja, hogy Nagyanyó egyre gyengébb, a tündéreknek gyerekük születik, a komisz manók pedig egyre morcosabbak. Bele is harapnak pár ember bokájába, amikor nem figyelnek...

A történetben megjelennek történelmi személyiségek is, mint II. Károly vagy Matthew Hopkins, az egyik leghíresebb boszorkányüldöző, de ez mégiscsak egy mese, aminek a végén győz a jó, a természet tovább éli misztikus körforgását, és az emberek maradnak olyanok, amik valójában: hétköznapiak, esendők, irigyek és gonoszak, de azért többségében talán mégiscsak jók.

Hamar elolvastam ezt a könyvet, és összességében nekem nagyon tetszett. Leginkább Wood Méregnaplójára és Clarke Hollókirályára emlékeztet, több embernek csalódást okozott, ahogy olvastam az értékeléseket, de ha úgy állunk neki, hogy nem egy tingli-tangli ifjúsági regényt akarunk olvasni, és nem várunk hihetetlen nagy kalandokat, de azért mégis mesére vágyunk, szerintem nagyon jó választás. Egyetlen hibájának azt tartom, hogy magában a történetben és a helyszínben sokkal több lehetőség volt, Nellen kívül gyakorlatilag alig van igazi szereplő, kivéve a két undok Madden lányt, akiket meg szenvedélyesen utáltam végig,  és nem bántam volna több mesei elemet sem,  de nekem így is tetszett - nem minden részletében, de azért határozottan jó könyv volt ez.

Ja, és senki ne merészelje bántani a barna pipét. Megsúgom nektek, szárnyasért  még így nem bőgtem soha :). Bánom, hogy nincs folytatása, jó lett volna olvasni úgy Nellről, hogy kicsit érettebb, és aktívabb mozgatója az eseményeknek.

Julie Hearn: Nell, egy boszorkány unokája 2006 Orlando

8/10

Gondolataim olvasás közben: annyira de nagyon, nagyon, nagyon, nagyon fura ez a jelen idejű fogalmazás.

Kedvenc, kedvenc: " A gyümölcsösben csak úgy rajzanak a manók. Ez köztudomású" :)

Akit nagyon utáltam: Grace Madden - de tényleg, annyira, hogy hű...

Egyéb óhaj / sóhaj: igazából akkor indult volna be az egész cselekmény, amikor befejeződött. De akkor is jó volt ez...

Hosszas gondolkodás után inkább lekicsinyítettem a borítót, annyira utálom. Viszont a történetet valahol itt kezdtem igazán megszeretni, ezt jelzi, hogy behajtogattam pár szamárfület a kedvenc jeleneteimhez, amiket ha most elolvasok, nem értem, miért is voltak annyira jók. De végig fennáll bennem a VA kapcsán  ez a disszonancia.

A történet ott tart - IGAZÁBÓL SIKERÜLT EGY OLYAN RÖVID POSZTOT ÍRNOM, AMIBEN MÉG SPOILER SINCSEN -  hogy végre kezdenek igazán bonyolódni a dolgok, és kezdenek végre igazán fejlődni a karakterek is, szóval halleluja, és bár még mindig fenn akadok a folyamatos ismételgetéseken, - nem csak azon, hogy ki a striga, meg az alapvető fogalmakon, hanem egyszerűen  a lap alján Mead megismétli, amit leírt a lap tetején - , azért ez egy igazán erős kötete a sorozatnak.

A cselekmény középpontjában talán most még inkább az iskola áll,  ahol Rose-nak meg kell felelnie a testőrtanoncok gyakorlati feladatain, ugyanakkor a háttérben tovább bonyolódik a Dmitrij-féle lamúr, és ennek én IS, mint minden lány, teljes szívből örültem. Viszont: ami miatt nagyon megszerettem ezt a részt, az Mason és - rejtélyesen fogalmazva- a többiek voltak, amitől kicsit misztikussá és kuszává vált a sorozat. Az is sokat segített a hangulatomon,  hogy Christianból többet kaptam, mint ezidáig.

Ne haragudjatok, gyerekek, de képtelen vagyok többet írni róla, már egy hete ülök a poszton, csak hozzam be a lemaradásom a posztolatlan könyvekkel, és megfogadom, soha nem halmozok a fejemre ilyen várólistát, rögtön írom, miután befejeztem, bármiről is legyen szó.

Tegnap amúgy eszembe jutott, hogy milyen jó már, hogy a Twilight mellett van egy ilyen alternatívája is az ifjúsági vámpír szerelemnek,  mert amíg az olyan, amilyen, addig ez határozottan színvonalas és jó. Kisebb érthetetlen mellékzöngével, ami folyton itt kapar a bensőmben, és folyton azt kérdezi: miért szereted ezt te ennyire? A válasz általában mindig ugyanaz marad: csak.

Richelle Mead: Vámpírakadémia III.
A halál csókja

Agave 2010-ből.

8/10