Zenka szerint a könyvek...

Carlos Ruiz Zafón: Angyali játszma

Ez az a könyv, amiről nagyon de nagyon, és talán még ennél is nehezebb spoiler nélkül beszélni. Így, mivel a könyvesblogba nem akarok semmiféle spoilert tenni, a könyv ismertetőjét ebben a posztban, a spoilereket, és azt, hogy szerintem miről is szól ez a könyv, ki Andreas Corelli, mit is jelent SZÁMOMRA , a másik blogomban, pontosan itt olvashatjátok. 

Nyeltem egy nagyot. Az ember nem veszi észre, mennyi kapzsiság gyülemlett a szívében, amíg meg nem hallja a zsebében a pénz édes csilingelését. 
- Nem kíván írásban szerződni?
- A mi megállapodásunk becsületbeli jellegű. A magáé és az enyém. És már rá is tettük a pecsétet. A becsületbeli megállapodást nem lehet megtörni, mert aki így cselekszik, maga törik meg - mondta Corelli olyan hangsúllyal, hogy mindjárt arra gondoltam, jobb lett volna mégis aláírni egy papírt, akár a saját véremmel. 

Csupa fény és árnyék, csupa szenvedély és gyűlölet, mocsok és gazdagság gyűlt össze a huszas évek  Barcelonájának ködös, zsúfolt utcáin. Változik a világ, erőszakká csap át a feszültség, mindennaposak a gyilkosságok, átléphetetlen szakadékok tátonganak az emberi sorsok között. Itt él a tehetséges író, David Martin is, álmok és szép remények határmezsgyéjén, rátarti szerkesztők, és kapzsi kiadók markában. 

Egy gazdag pártfogó segítségével David rálép az útra, igazi író lesz, könyveket ír Ignatius B. Samson néven a Kárhozottak városáról. Regényében gyilkosság, gyilkosságot ér, s közben beköltözik egy különös, sötét, tornyos házba, aminek dolgozószobájából az egész várost látni. Egy titokzatos írógép várja a toronyszoba asztalán, a szobákban nincs világítás, csüngenek a pókhálók, mindenen rajta a múlt poros lélegzete: a tárgyakba zárt emlékek és a doh.

Az író arra ítéltetett, hogy jól emlékezzen arra a napra, amikor először kap dícséretet egy történetért, mert már elkárhozott, és a lelkének ára van. És David, mivel csak ehhez ért, fillérekért eladja a lelkét. Mivel nincs lehetősége arról írni, amiről igazán szeretne, tovább folytatja a ponyváját, éjjel-nappal dolgozik, s közben kétségbeesetten próbál valamit tenni a szerelemért, amit Cristina iránt érez. 

Egyetlen igazi barátja van, Sempere bácsi, aki már gyerekkora óta figyel rá, s aki korán megtanította, mennyire varázslatos dolog olvasni, s milyen nagy csoda, hogy a könyvek lapjain szinte életre kellnek a történetek. 

Ignatius B. Samson egy ködös hajnalon meghal, de David hiába próbál szabadulni a kötelékek alól, csak még nagyobb bajba kerül. Elfogadja a szerződést, amely egy évre a titokzatos Andreas Corellihez köti, akinek megrendelésére könyvet kell írnia százezer frankért cserébe.
Elkezdődik az angyali játszma, ahol szinte semmi sem az, mint ami, s mégis, el lehet-e dönteni, hogy a titokzatos történésekben mi az igazság? David megpróbálja kibogozni a rég elszakadt szállakat, hogy az életét mentse, s miközben egyre mélyebbre kerül Barcelona misztikus múltjában, a saját bőrén is megérzi, apja sorsát, hogy minden és mindenki csak egy apró játékszer a nagy játékosok kezében. 

Arra nincs szó, hogy én mennyire szerettem ezt a könyvet. Egyszerűen már az első tíz-húsz oldal után annyira beszívott magába, hogy olykor csak azért tettem le (nagy erőszakkal), hogy másnapra is jusson belőle még. Hihetetlen hangulatos: szinte éreztem a ködpermetet az arcomon, láttam a lámpák narancssárga fényét, hallottam a főhős hangját. Ott barangoltam én is David Martinnal, ámuldoztam, borzongtam; nevettem, ha Isabellával feleseltek; kombináltam, hogy megválaszolhassam a kérdéseket. 

Nagyon szerettem a könyv keserédes-borzongós hangulatát, szerettem, hogy misztikus, és számomra az is jó pont volt, hogy nem egy szájbarágós könyv, feltesz kérdéseket, amiket magunknak kell megválaszolni, s így, hiába olvasta el az ember a történetet, még napok múltán is a fejében van, ott motoszkál akár még az álmaiban is.
A másik jó pont, hogy nagyon nagyon hitelesek a karakterek. David Martinról már másutt írtam, hogy  a szívem csücske :), annyira szeretem a humorát, a cinizmusát, azt hogy nem lett belőle, egy depressziós összetört ember, hogy megtartotta a személyiségét a bajban is. És egyébként is, nagyon szeretem az olyan történeteket, ahol a főhős nem egy abszolúte makulatálan alak. Az élet nem fekete és fehér, de az írók még mostanában is ilyen karaktereket alkotnak. Martin pontosan annyira volt magának való figura, amennyire egy nehéz sorsú ember lehet. A másik nagy kedvencem Isabella, "na ne játsza már a Mr. Rochestert ":), igazi életrevaló, bájos jelenség, és Andreas Corelli, hát komolyan, én tudtam, hogy nem egy pozitív figura, de többségében nagyon is igaz és elgondolkoztató dolgokat mesélt. Corelli személyisége is - cukorkát tartott a kezében, aztán hamm, bekapta, mint a farkas- nagyon jól meg lett alkotva, és számora magában hordozta a regény üzentetét, hogy mindenben benne van az árnyék és a fény. 

Tudom, hogy sokan nem kedvelik a könyv végét, érdekes módon én sem szeretem annyira, de nem azért, mint ők. Szerintem egy misztikus könyv úgy jó, hogy nem oldunk fel minden rejtélyt. Nekem a hirtelen váltással volt gondom, sokkal jobb lett volna, ha elosztja az író a sok akciót a könyvben, és így nem lett volna egy százötvenoldalas csúcspont. A másik dolog pedig, ami nem tetszett, az Cristina karaktere volt. Nem igazán tudtam megkedvelni, azt sem igazán értettem David, miért szerette annyira őt. És ha most kissé spoileresen az utolsó lapokra utalok, akkor nagyobb összhang kellett volna lenni kettejük között. 

De a lényeg a lényeg, szerintem ezt a könyvet mindenkinek el kellene olvasnia. Ha szereti az ilyet, akkor azért, ha meg nem, legalább lesz miért dohognia egy ideig. 

Gondolataim olvasás közben:  ez biztos, hogy nem úgy van, ahogy most gondolom, de ha jól belegondolok, ötven oldallal előrébb meg teljesen másként képzeltem a dolgokat... 

Kedvenc, kedvenc:  na jó, ide most mindent felsorolhatnék, legyen inkább antikedvenc, és ez most Cristina

Értékelés: Ez nehéz. A mostanában olvasott könyvekhez képest simán megérdemli a tizest, talán még a tizenegyest is, de önmagához képest talán csak kilencest adnék. De ez a legerősebb kilenc csillagos könyv, amit csak olvastam, túl világítja még a tizcsillagosokat is. ( Teljes áhítat, az objektív értékelés ilyenkor  teljesen háttérbe szorul. )