Zenka szerint a könyvek...

Soha nem felejtem el, amikor apám egy hajnalon először vitt el az Elfeledett Könyvek Temetőjébe. 1945 nyara már bontogatta szárnyait, s mi a hamuszürke égbolt alatt róttuk Barcelona utcáit. A Santa Monica sétányra folyékony ezüstgirlandokat csorgatott a gőzölgő reggeli nap. 
- Daniel! Mindarról, amit ma látni fogsz, nem beszélhetsz senkinek - figyelmeztetett apám. - Senkinek! Még Tomás barátodnak sem.
- Még a mamának sem? - kérdeztem folytott hangon.
Apám felsóhajtott, majd szomorkás mosolya mögé menekült, amely üldözte egész életében, akár az árnyék.
- Dehogynem -  felelte lehorgasztott fejjel. - Előtte nincsenek titkaink. Neki mindent elmesélhetsz.

Hát látni, hogy ez a blog nem az újdonságok színtere, fura, hogy mennyire nem vagyok vállalkozó szellemű, bár az is igaz, hogy hatalmas lemaradásom van, amit szeretnék valahogyan behozni. Viszont a jó könyvnek szerencsére sosem jár le a szavatossági ideje, mindig minden körülmények között élvezhető, elhasználhatatlan, elnyűghetetlen, és valahogy nagyobbá/színesebbé/érettebbé/boldogabbá tesz bennünket. (Ki-ki válassza meg, melyik az igazabb rá vonatkozóan... )

A szél árnyékáról sokat olvastam, mielőtt kezembe vettem, tudtam, hogy egy afféle nagy "mitikus könyv", amiről a könyvmolyok legalább olyan szeretettel  beszélnek, mint Carax könyvéről a kis Daniel Sempere. Tény, hogy kialakult a könyv köré valamilyen varázsos-fűszeres hangulat, olyasmi, mint a címlapján a kép, ami már szavak nélkül is sokat ígér, és a történet beváltja hozzá fűzött reményeket.

A történet, ha nagyon sarkítok, lényegében egy krimi, ami jól megfogja az ötvenes évek Spanyolországának hangulatát, amit olyan mélyen átszőnek a tragikus, keserédes emberi sorsok, hogy túllép a rejtélyek felgombolyításán is. Egyszerre mutatja be az élet reménnyel teli és kilátástalan oldalát,és érzékelteti, hogy a boldogság olykor csak átsöpör rajtunk, mint a szél, s azt ami utána maradt, a különféle érzések és visszaemlékezések alapján nehéz újra összerakni vagy talán már lehetetlen.

Visszatérve a bevezetőben kimásolt sorokhoz, a kis Daniel Sempere az Elfeledett Könyvek Temetőjében bolyongva egy Julian Carax nevű író könyvét választja ki, s a történet, a Szél árnyéka annyira magával ragadja, hogy az egész életét megpecsételi. Daniel a történetet annyiszor elolvassa, hogy már kívülről fújja, s ahogy lassan felcseperedik, szinte ösztönösen átéli azokat az eseményeket, amik a könyv írójának életét is meghatározták. Csalfa és igaz szerelmek, gyerekkori barátságok, kalandok, és a polgárháborús erőszak, ami mindegyikük életét belengi. Van azonban még egy közös pont a két szereplő között: egy feketekabátos, kalapos, arctalan férfi, akinek az a terve, hogy az összes Carax könyvet megsemmisíti, s aki történetesen a Szél árnyékának a gonoszt megtesesítő főszereplője...

Igazából van egy nagy gondom Zafónnal, mégpedig az, hogy zseniálisan ír. Ám  véleményem szerint sokkal, de sokkal többre lenne képes. Fura, hogy az emberek mennyire mást és mást látnak a történetek lapjain, mert nekem személy szerint pont az volt a gondom a Szél árnyékával, mint másnak az Angyali játszmával kapcsolatban. Szerintem ez könyv sokkal sötétebb, a karakterek nem élnek úgy, mint a másikban, nem húzott annyira magába, nem láttam úgy Barcelona utcáit, mint a második könyvében. Néha valahogy túl direktnek, túl kiszámíthatónak éreztem a vért és az erőszakot, és ami megint nem tetszett, azok a visszaemlékezős epizódok voltak. Egyszerűen nem bírom, amikor oldalakon át csak visszaemlékeznek: nem a visszaemlékezzéssel van a gond, hanem a monológokkal, amiket sokkal pörgősebben, érdekesebben is meg lehetne írni- de  ez az én vesszőparipám, tudom. Ami még zavaró volt, hogy a szereplők olykor olyan dolgokról beszéltek, amiről nem is tudhattak, vagy legalábbis nem olyan részletesen, és a fordításról is pár szót: nem volt szerencsés a Fermir és a Furmero nevet összekavarni, főleg, hogy teljesen két ellentétes oldalon állnak.

Persze Zafón még így is varázslatba ejtett, azt hiszem látszik is a szavaimon, és ezt az a tény is bizonyítja, hogy azért sikerült ilyen hamar megírni ezt a beszámolót, mert holnap már tovább is adom a könyvet, hogy egy barátom is elolvashassa.

Szóval Carlos Ruiz Zafón: A szél árnyéka

Gondolataim olvasás közben: na jó, de mi lesz a könyvvel?

Kedvenc, kedvenc: Fermir és idősebb Sempere

A cím: Zafón olyan jó címeket ad, nem volt kedvem mást keresgélni

Értékelés: mivel az Angyali játszma  9 pontot kapott, és azt jobban szerettem, így ez 8/10-es. De azért érzem ám, hogy kegyetlen vagyok.

Egyéb óhaj-sóhaj: El akarok menni Barcelonába. :)