Zenka szerint a könyvek...

---Mi volna, ha azt mondanám, hogy egy gondolatnak… bármilyen apró ötletnek, ami megformálódik a fejében… tényleges tömege van?

Mi lenne, ha azt mondanám, hogy egy gondolat valóságosan létező dolog, mérhető entitás tömeggel?

Parányi tömeggel persze, de tömeggel. Mi következne ebből?---

Na, azt nem tudom, hogy mi következne belőle, de...

Valószínű, hogy egy neves szimbólumkutatót, akit Robert Langdonnak hívnak, elcsalnának valamilyen jól csengő helyre: mondjuk Washingtonba; és ha már ott jár, benézne a Capitolium ba is. Az úgy is hatalmas,meg zengzetes, meg jól néz ki, ergo eszményi helyszín:

Aztán lenne egy ellenfél is...  Tudjuk Langdonról, hogy nem élhet kvantumhatározatlanságban, -hiszen kemény pasi, rituális fürdéssel szenteli meg a napot minden reggel-, tehát legyen egy ellenfele, olyan tipikus mozis ijesztő figura: egy élő izomhegy, aki tele van tetkókkal és persze nagyon okos, de azért ne essünk túlzásba, legyen kicsit őrült is. Hívhatnánk mondjuk Malakhnak, az olyan túlvilági,meg misztikus... 
Az ilyen történetekben általában van egy nő, aki szép és bátor de azért megfelelően gyenge ahhoz, hogy meg kelljen menteni; és mivel ez egy tudományosan fantasztikus thriller, ezt a szerepet most csakis egy tudósnő töltheti be.
Mi kell még, mi kellhet még... Á, elfelejtem a lényeget, legyenek benne szabadkőművesek, plusz itt-ott pár csepp vér, kontrasztnak műemlékek sora; sok-sok jelkép és szimbólum, amit még a szimbólumkutató professzor sem ismer fel; egy várhatóan kitörő hatalmas, szavakban ki nem fejezhető nagy-nagy katasztrófa; sok durr-durr és csinnadratta; fordulatok, hogy azt se tudd, hová fordulj; és kész is a regény, ala Dawn Brown ...

Most mondhatnám, hogy fogyassza mindenki egészséggel, de féltem olvasóim közérzetét, úgyhogy kicsit kekec leszek. Az az igazság, hogy szerintem ez a könyv olyan, mint egy amerikai akciófilm... Tudom nagy a képzavar, könyv meg film, hogy a fenébe kapcsolhatom őket össze, de tény ami tény, annyit kapunk az egésztől, mint amit egy látványra és izgalmakra épülő mozitól. Azért hozzáteszem, hogy egy ilyen könyv/film is lehet szórakoztató. Csak egyszerűen nem ad többet... 
Vannak bosszantó dolgok Dawn Brown írói stílusában. Egyszerűen nem bírok nem írni róluk, úgyhogy a blogba vésem, hogy szerintem: Robert Langdon egy karakter nélküli főhős, aki baromira hasonlít a még kalandorrá át nem vedlett Indiana Jonesra, -- biztos emlékeztek, rá, ahogy Indi szemüvegesen a katedrán áll, és a pihegő diáklányok "I love you-t" mázolnak tollal a szemhéjukra-- Langdon biztos filozofálna egy sort, hogy milyen jelkép is lehet a szív forma (muhaha!); Indi a kígyóktól fél, Langdon a patkányoktól, mindkettő tudós, mindkettő különc, a történetek is a műkincsek körül forognak, de valami, ami működik az Indiana Jones történetekben az itt megfeneklik. 
Indi például nem okoskodik folyton. Nem gondol olyanokat folyton-folyvást, hogy: az emberek nem is tudják, milyen jelkép van itt meg ott, viszont én tudom, csak arra nem vagyok képes, hogy megfejtsem azt a konkrét jelképet, amit az orrom előtt látok... 
Példának okán, aki még nem tudná, Langdon elmagyarázza, hogy:

---A talizmán a meghatározás szerint egy mágikus erővel rendelkező tárgy. ---
Fan-tasz-ti-kus.

Meg egyáltalán nem értem, mi folyhat a CIA-nál, ha a szervezet csúcsszuper igazgatója és a Capitolium csúcsszuper biztonsági vezetője meglepetten veszi tudomásul, hogy az általunk használatos számok az arab számok. Jaaaa. 

---Arab? – kérdezte Anderson. – Nekem ezek rendes számoknak tűnnek.---

Mindezek után az író még ki is emeli, hogy az egyetemen- Yale, Harvard? igazából nem emlékszem-  mindig meglepődnek a fantasztikusan IQ-s diákok, hogy ez így van... Hát ha így van, akkor bizony így van, ez ellen még a szabadkőművesek sem tehetnek semmit...

Következő nemszeretem dolog az író stílusában, hogy folyton meg akar lepni. Szinte már kedvem támad lefogni a kezét, hogy neeem, ne akarjon mindig valami hatalmas dologgal elkápráztatni, mert egyszerűen kiszámíthatóvá és unalmassá válik. Főleg ha a könyvei ennyire hasonlítanak egymásra. Az epizódok általában úgy végződnek, hogy mindenképp tovább akard olvasni, mint amikor a tévésorozatoknál megvágják a képet a reklám előtt. Ez egy darabig működik is, de amikor a százakárhanyadik fejezet után is megy ez a hatásvadászat, egyszerűen csak arra tudtam gondolni, hogy be kellene vonni az engedélyt.  
És a fogalmazásmód... Azon, hogy nagyon egyszerű, már nem lepődöm meg. Nem a szépirodalmi stílusáért olvassuk a Dawn Brown könyveket, és minden príma addig a pontig, amíg az író nem akar hirtelen valami fantasztikusan költői képet a fejünkhöz vágni. Mert képzeljük csak el, hogy ilyen ingerszegény környezetben ( ahol a sablonos karaktereket pár sorral el is intézték), megjelenik egy ilyen mondat:

---Malakh fölé tornyosulva úgy nyáladzott, akár az oroszlán a sebzett préda láttán.---

vagy a kedvencem:

---Az OS igazgatója leviatánként cirkált a központi hírszerzés mélyvizében, aki csak a prédáért bukkan a felszínre.---

nem is kommentálom semmivel, inkább csak pislogok... 

Gonosz vagyok? Jó elhiszem, de nyújtsa fel a kezét, avagy jelezze kommentben, aki azt állítja, hogy Dawn Brown fantasztikusan ír.  Legyünk őszinték, nem ezért szeretjük őt. Egyszerűen csak rájött, pár dologra: arra, hogy mennyire vágyik manapság a sok-sok tévéképernyő előtt ülő ember, hogy a káoszban pont ő tegyen rendet.   Down Brown lehet, hogy összehord hetet-havat, de azt azért teszi, hogy azt higgyük részesei lehetünk egy világraszóló felfedezésnek. Általa kicsit hősök lehetünk. Na nem egy Odüsszeusz vagy egy Edmund Dantes, a mi hősiességünk és képzelőerőnk már sokkal kopottasabb, kicsit sallangos,mégis ha a titkok és hazugságok leleplezéséhez ez kell,hát legyen. Ott bal oldalt a Capitolium Rotundájának képe. Ha rákattintasz láthatod azt, amit a történet főszereplője. A harmóniát és a végtelenség érzését, a hiányt, a földhöz ragadt ember képét. Felfelé vágyunk, legtöbbünk hős akar lenni, még akár tweedzakósan is. És amikor olvasunk, szinte el is felejtjük a sok -sok hibát, szinte észre sem vesszük őket. Talán az én számnak sem lenne olyan keserű mellékíze, ha mondjuk fejezetenként ki lenne gyűjtve, hogy miből mi a fikció és az igazság. Mert így ez az egész csak egy összeguglizott tudományos-fantasztikus katyvasz. Fontos igazságok buknak el mellette, elveszítik az értéküket. Ha több igazságot összepakolunk, még nem lesz köztük összefüggés. Ezt a könyvben is olvashatjuk, és maga Robert Langdon is említi, mennyire utálja ezt a módszert. Akkor kérdem én az írót, miért, miért csinálja így? 
Sanda gyanúm van rá, hogy a kérdésre csak szabadkőműves mesterek tudják a választ...

Gondolataim olvasás közben:Ekkora hatásvadászt!

Kedvenc, kedvenc: tetszett az üldözés a Kockában :)

Cím:sajnos a könyvet már visszaadtam, így csak annyit tudok mondani, hogy a cím valahol a "femtoszekundumos frekvenciafésű" környékén található.  (Aki tudja, miről beszélek, nagyon ügyes. )

Értékelés: 10/5

Egyéb: Az író a könyvet hat év alatt írta meg ( saját elmondása szerint heti hét napon át írt, reggel négytől). Úgy gondolja, a könyvben elhangzott tények 93%-a igazság. Írói munkásságát jól mutatja, hogy bár korábban irodalmat tanult, (kedvence pl. Shakespeare és Steinbeck), ma már csak tudományos munkákat olvas. Arra a kérdésre, hogy vallásos-e (hisz könyveiben legtöbbször ez a téma is megjelenik), határozottan úgy válaszol, hogy gyerekkorában az volt, ma már nem.

És aki azt gondolná, hogy mit neki Robert Langdon, íme egy játék az író honlapjáról, amiben mindenki kipróbálhatja, milyen jó jelképvadász. (Töredelmesen bevallom, én nem tudtam végigcsinálni. Pedig többször is próbálkoztam. )